Esztelenül rohanni vagy tanulni a hibáinkból?
Ki ne érezte volna valaha azt, hogy túl messzire ment az élet habzsolásában, az élvezetek hajszolásában, a rejtett titkok keresésében? Aztán hirtelen jött a felismerés, hogy elég volt, szünet kell. Mégis, mi a fenét csinálok? Ennek semmi értelme. Álljunk meg egy szóra, kérem! Igen álljunk meg! Ismerjük be, hogy túl sok hibát követtünk el, mégis tovább őrlődünk belül, és végül mégsem állunk meg!
Két mondás jut most az eszembe. Az egyik édesanyám szájából hangzott el, a másik egy jó barátnőmtől: „ Állj már meg, kiscsikó!”. „Ne rohanj fejjel a falnak!”. Soha nem vettem ezeket komolyan. Kellett volna? Szerintük biztosan. Viszont ha megállok, nem tapasztalom meg és élem át azt, amit akkor éppen kellett volna.
Szaladtam, igen, dolgozott bennem az adrenalin, a vágy célom elérésére, az ismeretlen megszerzése kísértett. És pofára estem igen. A fejem jó nagyot koppant a földön, a kiscsikó szépen elbukott a mocsárban, nyöszörögve rázta le a sarat sörényéről. Nehezen ugyan de végül sikeresen felállt. Szégyellte magát. Maradt volna a száraz talajon biztonságban, és bárcsak várt volna a száraz időre, arra, hogy a lábacskái megerősödjenek és tudjon egyensúlyozni. De ő nem ezt tette. A gyerekes naivitás, játékkedv, kacérság győzedelmeskedett a józan ész felett. Majd most megtanulja, hogy máskor az eszét is használja, hogy ne adjon teret a benne lüktető vágyaknak. Egyszerűnek hangzik ez a lecke. Egyszer beverted a fejed, legközelebb nem fogod, meggondolod majd kétszer is, amit csinálsz.
Bár így lenne, bár olyan egyszerű lenne ezekből az esztelen hibákból tanulni. Igen, van, hogy tudatosul bennem, hogy nem szabad valamit megtennem, mert ezt már többször eljátszottam és rossz lett a vége. Tanuljak már végre az elkövetett hibákból, tanuljam már meg végre-valahára a sakkfigurákat megfelelő mezőre helyezni! Tudom ez lenne helyes, dolgozom is rajta. Próbálok magamba szállni, átgondolni a múlt eseményeit, kiaknázni, amit lehet és azt ésszerűen újrahasznosítani. Eldöntöttem, így lesz, nem lesz több hiba, nem lesz több fejjel a falnak rohanás, a kiscsikót karámba zárom egy időre, addig, míg meg nem tanulja lábait és a fejét összhangban használni. Jó ez a terv. Végre úgy érzem, ura vagyok a helyzetnek, emelt fővel járok az utcán, hamis önbizalommal teli a tekintetem, és úgy érzem, hogy nem állíthat meg senki és semmi.
Most már tudom, hogy mi a helyes: nyugodtan átgondolni a következő lépést, a képzeletbeli sakkórát hosszan lenyomva tartani. Megfontolt vagyok, megtanultam én ezt, megbeszéltem magamban: ezt így kell. Tanulunk a hibáinkból, emlékszel? Csak nézd a táblát, gondolkodj...fehér-fekete mezőket látok vibrálni a szemeim előtt. Azt hittem, ez a tábla rögzítve van, hogy egyszerű lesz lépegetni. Először a gyaloggal lépek ki a tábla nyitott világába. Várom, a partnerem mit lép. Gyalog. Helyes. Lassan, megfontolva fogunk haladni. Csak semmi hirtelen döntés, csak semmi hirtelen mozdulat!
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez