És hívjanak úgy, hogy szerelem

Ágyhoz kötve telt a nyár, alig vártam a hőség végét, bár sok vihart kavart az ég idén mifelénk, mégsem tudtam megszeretni, amit ti annyira imádtok a júliusban. Ragacsos, alkoholgőzös nyár, tele szemtelen legyekkel, mindenfele rendetlenség, amoda egy félig kirágott dinnyehajat rúg fel épp a pudli, és gyerekek jöttek vakációra a szomszédba, beleordítottak a fejembe minden reggel.

Keveset tudtam pihenni, az ágy már nyomta a derekamat, és a kamillás borogatást fáradalmas volt megfőzni este, anyám se tudott jönni minden héten, mindenki ment vissza a nagy ijedelem után a maga dolgára, én meg egyedül maradtam ebben a forró, rágószagú nyárban, ahol 6 euró volt a koktél a váci parton, de idén azt se tudtam megkóstolni. Le voltam tiltva az alkoholról, mint valami visszaeső drogbeteg nagy sztár. Ha a Mari a kezemben meglátott volna egy öblös poharat, tuti kiönti abban a szent minutumban, nem érdekelte volna az se hogy étteremben vagyunk. De volt is nekem eszem a pohár után nyúlni, köntösben jártam a lakásban, még az elektromos reluxát se akartam felhúzni. Ha Mari jött, akkor lett egy kis világosság, leszidott, felhúzta a reluxát, rakott az üvegbe virágot, főzött egy minestronét és ment a dolgára. Nem értem, miért gondolta azt, hogy világosban marad a lakás utána. Rettenetesen szórakoztatott, amikor felfordulást csinált körülöttem, hagytam hagy mondja el a monológját, én meg úgy tettem, mintha figyelnék, és közben azon mosolyogtam, hogy a levesből megint a legfontosabbat felejti csak ki: a kápiát. Senki se tudott úgy minestronét csinálni, mint én, nem is bírtam megenni amit Mari főzött, de szerettem ezt a bolond és magányos asszonyt, ezért reggel átküldtem a levest a szomszédba a vakációzó gyerekeknek, hátha addig is csendben maradnak, amíg esznek. A szomszéd talán szellemnek gondolt, vagy csak nem értette miért mindig köntösben lát. Nem mert kérdezni a hajamról, látta pedig, hogy nincsen. Amikor pedig Audrey Hepburn-ös parókát húztam, akkor meg nem ismert fel, azt hitte, a színésznő vagyok a hatodikról és megszeppenve ’kezitcsókolom’-ot köszönt. Ezen nevettem és szóltam, hogy holnap szerepet tanulok, majd megkértem szóljon a kölykeire. A színésznők nem szeretik a gyerekeket. Igaz, az írók se.

Eszembe jutott Szabó Magda, és elővettem a Katalin utcát, de az olvasás is nehezemre esett ezen a nyáron. Túl sok volt megint a gondolat, le kellett volna csapolni őket, nem hagyni mindet szétáramolni ilyen kuszára, összeveszni bennem. Saját magamnak is nehéz vagyok, alig bírom magam viselni. Követelőzök magamnak olyan dolgok miatt, amik már nincsenek. Erőltetem a társaságot, de zavar a tömeg, idegesítenek a régi ismerősök, nem tudok mit mondani a telefonba, letiltom a számokat, ritkítom a sohanemvolt barátságokat, újakat se keresek, nem kell nekem most senki. Jó vagyok így magamnak a magányban, nem kell a napfény, csak levegő legyen, nyissatok ablakot, hagy lélegezzek szabadon, hagyjatok magamra, jó nekem így nélkületek, egymagamba'. S majd ha világ megint virágzik télen a jégvirágos ablakon, akkor kopogtass be újra hozzám.

És hívjanak úgy, hogy szerelem.

Szentesi Éva - Rúzs és Tükör

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!