És boldogan éltek, amíg…
Megint hangosan gondolkodom. Nem tudom, hogy a karácsonyra hangolódás, vagy pedig az év vége idézte elő bennem ezt a méla melankóliát, de egy ideje fejtegetem a miérteket. Például, hogy miért vagyok napról napra egyre feszültebb. Ma este a várost jártam, és menet közben, szokásukhoz híven, zakatoltak a gondolataim. Ugyan mi értelme van az életemnek?
Ilyen, és ehhez hasonló kérdések száguldottak végig minden sejtemen, mire belém hasított a felismerés, hogy a baj abban keresendő, hogy egy ideje céltalanul élek. Végre, vagy legalábbis elkerülhetetlenül, elkezdődött a nagybetűs; színvonalas környezetben dolgozom, nem kell szűkölködnöm, sokakat szeretek és ők is viszont, de még mindig a helyemet keresem. Ezúttal nem a munkában, nem is a magánéletben, hanem úgy en bloc a világban nem találom a helyem.
Szeretnék több időt tölteni veled, nem csak időt, de minőségit is. Beszélgetni sokat, álmokról, tervekről, célokról, az élet értelméről. Mert fontos, hogy aznap mi történt a munkahelyeinken, de ez általában nem sok újjal kecsegtet. Élményeket szeretnék, izgalmasat, közöset; tervezni akarok, ahogyan régen mindig tettem. Nem tudom, mikor felejthettem el. Világot látni, vagy az országot bejárni, utazni távolra és közelre, finomakat enni, edzeni, tanulni, együtt nevetni; élvezni minden napot, akkor is, ha akkor éppen nem kívánom a hátam közepére sem. Mert így hogy lesz ebből boldogan éltek..?
Telnek a napok és már idejét sem tudom mikor keltem úgy fel, hogy ez is egy csodás nap lesz. Átvette a helyét a „mikor lesz már hétvége”. És a „mikor leszek már szabadságon”, na meg persze az „ajj, de nincs kedvem”. Már pedig azért élni, hogy csak pénzt keressünk, miközben fénysebességgel száguld el mellettünk az élet... Elszégyellem magam. Nem is szégyenkezem, inkább megijedek. Hogy hagyhatjuk, hogy a kötelességek átvegyék a főszerepet? Célok kellenek, rövidek és hosszú távúak; nem csak álmok, amik be nem teljesülésükkel csak még jobban nyomasztanak. Hiányzik a küzdés, a tenni akarás. Hová lett a léc, amit egy időben egyre feljebb és feljebb pakoltam, és mégis mindig átugrottam? Eltűnt minden perspektíva, és ezáltal beszűkült és beszürkült a látóterem.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez