Értéktelen volt a házasságom

Nagy baj, ha természetesnek veszünk dolgokat. Legyen szó gazdagságról, sikerről, egészségről, emberi kapcsolatokról, vagy arról, hogy nagy kényelemben élünk. Elvész a dolgok értéke, megszűnünk látni azt, amit képviselnek, amit hozzáadnak az életünkhöz.

Nem könnyű feladat, talán sok nehézség után kezdi csak igazán mérlegelni az ember a dolgokat, és látni azok értékét. Talán el is kell veszíteni embereket, szerelmeket, lehetőségeket ahhoz, hogy lássuk, minek milyen súlya van az életünkben. Az egyetlen probléma az lehet, ha túl későn jövünk rá, hogy jobban kellett volna félteni, vigyázni, őrizni azt, ami a miénk volt. Mert rettentes lehet az ébredés, ha már nincs mit tenni, amikor akaratunkon kívül kerülünk kijózanító helyzetbe. Az egyik ismerősöm épp így éli meg most élete egyik legnehezebb szakaszát…

Nem vagyok valami romantikus fajta - kezdi a férfi – mármint a házassággal kapcsolatban. Ezért hát nem is tudom, miért, talán a családi mintám miatt - apám ugyanis folyton megcsalta anyámat, volt hogy napokra eltűnt, azután eljátszotta a család teljes vagyonát, anyám pedig mindezek ellenére kitartott mellette – nekem nem sokat számított a házasságom. Persze, az is lehet, hogy a saját felelőtlenségem miatt viselkedtem a feleségemmel úgy, ahogy. Nem részletezem, röviden úgy foglalnám össze, hogy a világ legjobb házasságában éltem, a feleségem tényleg megtett mindent, ami egy nőtől elvárható. Én meg azt gondoltam, hogy mivel házasok vagyunk, ez automatikusan így is marad életünk végéig. Nem értékeltem se a házasságot, se a feleségemet, se a közös életünket. Fájdalmas volt a kijózanodás, amikor egyik napról a másikra elköltözött és elvált tőlem. Úgy álltam a saját életemben, mint egy rakás szerencsétlenség. Támasz nélkül, élet nélkül, tervek és célok nélkül. És persze teljesen ellehetetlenülve, mert még azt se tudtam, hogyan kell a háztartási gépeket kezelni: egyáltalán, hogy hol vannak. Mikor már nem volt mit tenni, szembesültem azzal, hogy úgy bántam a házasságommal, mint egy antik bútorral a lakásban. Ott állt a sarokban tegnap, ott áll ma is, és így lesz holnap is. Nem kell érte tenni semmit, még leporolni se kell néha: minek? Olykor még bosszantott is, hogy kerülgetni kell, mit van az utamban, amikor nem akarom, hogy ott legyen? De az esetek többségében úgy voltam vele, hogy tulajdonképpen mindegy: van-e vagy nincs, ugyanis ha akarom, ha nem, ott fog állni a nappaliban. Soha nem jutott eszembe, mennyi mindent tett hozzá a napjaimhoz. Csak amikor eltűnt, akkor vettem észre, hogy nélküle nincs harmónia se az otthonomban, se az életemben. Hogy fontos része volt annak az egésznek, amiről úgy gondoltam, mind én csinálom egyedül. Nem így volt, de későn jöttem rá.

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!