Empatikus tudsz ott maradni, ahol már nem érzed jól magad?
Minden ember máskor ér be, máskor ért meg bizonyos dolgokat. Ugyanazon az úton megyünk keresztül mindannyian, csak más lelkiállapottal és másmilyen időszakaszban. Van, hogy egy kapcsolatnak ezért is szakad vége, mert nem ott tartanak a benne lévő felek, ahol tartani kéne ahhoz, hogy egy jól működő kapcsolatot kapjanak meg az egyenlet végén. Az élet, a sors útvonala ugyanazon a térképen ugyanúgy megtalálható mindenki előtt, csak az elágazások, a megállások, a néhánykori visszafordulások vannak máshová felrajzolva. Az útvonal ugyanaz, a belső utazások és traumákkal való törődés és feldolgozás lesz más és más.
Még a feladatok is ugyanazok, amikkel az utunk során találkozunk, csak az lesz más, amikor és ahogyan találkozunk velük. Nem mindig tudjuk helyesen kezelni azokat a történéseket, amik éppen történnek velünk. Hajlamosak vagyunk egóból cselekedni, és rögvest azonnal akarni mindent éppúgy, ahogy a fejünkben elterveztük előtte. Vannak emberek, akik ezt a fajta egot egy életen át cipelik, és fel sem tűnik nekik, hogy nem éppen jó így élni. Nem mondhatjuk meg, hogy másnak mi lenne a tökéletes döntése, választása egy adott szituációban. Nem mondhatjuk meg, hogy más hol rontotta el az életét. Vagyis elmondhatjuk ezeket, de az nem a másikról szólna, hanem rólunk.
A mi múltunkról, a mi döntéseinkről, a mi erkölcsünkről, a mi érzéseinkről, a mi fájdalmainkról. Minden szó, minden mondat, minden tanács, amit kiejtünk a szánkon, abban kivétel nélkül mi magunk vagyunk benne: a tapasztalataink, a jelenlegi érzéseink és lelkiállapotunk. És nem feltétlenül csak az, amivel tisztában vagyunk. A kimondott szavak, és most nem a felszínes, „szép az időjárás?” és hasonló társalgásokra utalok, hanem a mélyebb tartalmú beszélgetésekre, szóval ott kivétel nélkül a kimondott szavak a saját magunk lelkiállapotának, gondolatainknak, és eddigi tapasztalatainknak, akár negatív, akár pozitív, függvényei. Ha nem is vagyunk egy adott időszakaszban önmagunkkal kibékülve, ha mindent sötéten is látunk, és úgy érezzük, hogy nincs mellettünk senki, akkor is önmagunk, a belsőnk őszinte megnyilvánulása jelenik meg azokban a szavakban, mondatokban, amiket kiejtünk a szánkon. Vagy éppen a tetteinkben.
Van egy olyan igazság, hogy nagyon sok minden kiderül a másikról az aktuális olvasmánya által, de emellett, és ez talán sokkal azonnalibb és közvetettebb módon árulja el a valódi személyiségünket, és/vagy a jelenlegi állapotunkat az, hogy egyes szituációkat hogyan reagálunk le. Egyből a képünkbe vágódik az, hogy hányadán állunk a többi emberrel, hogy hányadán állunk saját magunkkal, hogy milyen szerepe van az életünkben a türelemnek, az elfogadásnak, az egonak, a felépített falaknak, de az is egyből kiderül, hogy mennyire korlátoz minket a múlt, a csalódások, a bizalmatlanság, hogy mennyire tart minket ketrecbe a félelem, vagy hogy épp ellenkezőleg, mennyire sikerült feldolgoznunk magunkban a negatív tapasztalatainkat.
Az empátia minden emberben benne van, csak a külső körülmények azok, amik úgymond eldöntik, hogy milyen lesz vele a viszonyunk. Önmagammal milyen mértékben vagyok empatikus? Mennyire tudom önmagamnak megbocsátani a hibákat, amiket elkövetünk, vagy azokat a tetteket és döntéseket, amiket nem hoztunk meg, mert a félelem legyőzött minket? Mennyire vagyunk képesek beismerni, hogy mi magunk is hibázunk, és nem vagyunk tökéletesek? Oké rendben, beismerjük, de mennyire gondoljuk is komolyan? Mennyire valós az a beismerés, ami arra irányul, hogy nem vagyunk tökéletesek? Mennyire vagyok empatikus egy vitában? Mennyire engedem meg magamnak, hogy türelmesen meghallgassam a másik véleményét, ami látszólag teljesen az ellentéte a saját gondolataimnak? Milyen mértékben vagyok hirtelenharagú?
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez