Elvesztettük az érzelmek felett az irányítást
Azt gondoltuk, hogy menni fog, ebben az esetben most nem veszítjük el a kontrollt. Mantráztam magunknak és egymásnak, hogy most úgysem ragadnak magukkal az emóciók, hiszen nem olyanok a körülmények, és különben is, nem illünk össze. Aztán egyszer csak arcon csap az igazság: hiába helyeztük racionális alapokra az egészet, mégis sikerült érzelmekkel beleélni magunkat a történetbe. Még akkor is, ha ez csak illúzió volt.
Csak egy kis szórakozás, egy kis laza valami. Nem kell komolyan venni egyikünknek sem, nem szeretnénk nagy feneket keríteni a dolognak, abból épp elég volt. Így kezdjük mostanság sokan a kapcsolatainkat, remélve, hogy ezzel a mondattal le is védtük magunkat, a bástya megépült. Elhisszük mi magunk is, hogy ezzel tartósan felállítunk egy olyan szabályrendszert, amely megvéd minket az érzelmektől és a felelősségvállalástól.
Nekilátunk a könnyed társasjátéknak, lépegetünk előre a bábukkal, és minél több pénzt nyerünk a pályán, annál sebesebben kezdünk előre robogni. Észre sem vesszük közben, hogy a nagy hév magával ragad minket, és ugyan mi még hagyatkozunk a saját magunk által felépített határok védelmére, már réges-régen átléptük azokat.
A racionalitás nem más, mint egy jó vizsgálati nézőpont: segíthet minket az érzelmi labirintusok titkos átjáróit jobban átlátni, kiigazodni rajtuk. Ám sajnos pont akkor nehéz megfelelően használnunk ezt a szemszöget, amikor a legjobban szükségünk lenne rá.
Szajkózzuk magunknak az indokokat, hogy meggyőzzenek minket arról, hogy ennek nem lesz érzelmi vonzata. Mi nem esünk bele a gödörbe. Nem illünk össze vele, ez a kis kéjes vonzata csupán körítés, megédesíti a közös pillanatokat. Játéknak próbáljuk felfogni, pedig kőkemény terhet rakunk a vállunkra vele.
Az együtt töltött idő mértéke csak növekszik, az információk áramlanak, szépen apránként elkezdünk belelátni egymásba. Nevetünk, vagy akár sírunk is együtt, megnyílunk egymásnak. Egyre több kis ablakot nyitunk ki a másiknak. Mindez addig veszélytelen csak, amíg el nem jön az első akadály, amelyet csak azok tudnak megugrani, akik egymásért felelősséget vállalnak. Mi nem tettük.
Ott volt az akadály, a következő találkozónál leültünk egymással szemben, és letettük kettőnk közé, félúton. Nézegettük, vizsgálgattuk. Tudtuk, hogy meg kéne fogjuk ahhoz, hogy el tudjuk vinni a szemetesig, de mindketten csak ültünk, és vagy az akadályt néztük, vagy egymást. Ha az ember tehetetlen, akkor dühös lesz, és keresi a hibást. Mivel ő maga nem akarja vállára venni a problémát, megkeresi az ahhoz legközelebbi embert, és ráterheli. Így történt ez velünk is.
Mindegy, melyikünk kezdte, nekiláttunk a kis akadályt egymás felé lökdösni, hogy vegye fel a másik, foglalkozzon vele ő, hiszen mi ugyan nem szeretnénk. Végül közösen döntöttünk: meglengettük a fehér zászlót. Mindketten felálltunk az asztaltól, te jobbra mentél, én pedig balra, az akadályt - vagy hívhatnánk akár megoldásnak is - pedig otthagytuk az asztalon.
Örökre.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez