Elvarratlan
Az égieknek hála, elég sok embert ismerek, és viszonylag hamar megnyílnak nekem, mély érzéseket osztanak meg, amiért én roppant hálás vagyok. Nem sikerült azonban senkit megismernem, akinek ha fülébe úszik egy bizonyos dallam, elolvas pár bizonyos sort, elmegy egy adott helyre, visszaemlékszik egy behatárolható időszakra, ne jutna eszébe valaki. Valaki a múltból, aki még mindig benne él.
A bensőnkben jó mélyen, a hétköznapok rohanásában nem is üti fel a fejét, de akad néhány pillanat mikor élesen, tökéletes körvonalakban bukkan fel a fekete mélységből és élénkségével minden emléket hurcol, melyeket nem rest elénk is dobálni. Pár másodperce elakad a lélegzet, zavarunkban igazítunk egyet a ruhánkon, de a fejünkben tökéletes káoszt visz véghez.
Minden, ami hozzá köthető, lehet az pozitív érzelemtöltet vagy negatív düh, az az egy közös, hogy befejezetlen. A vég nélküli történetek feldolgozhatatlanságával vagy lehetséges feldolgozási módszerekkel kapcsolatban rengeteget olvashatunk. Ezek mit sem számítanak mikor egy ismerős utcán sétálunk végig, amiről eszünkbe jut és persze a gondolatsorozat végén ott lüktet a nagy semmi.
Az ember nem nagyon szereti a befejezetlen dolgokat. Filmet sem csak félig nézünk, én például még egy nagyon rossz filmet is képes vagyok végignézni, hogy ne maradjon félbe. Mindent igyekszünk befejezni, mindennek lezárást adni. Ha pozitív az csak jó, ha negatív csengésű már nem annyira, de az is egyfajta vég, mely feloldozást ad a további végkimenetel lehetőségeinek latolgatása alól.
Megbeszélni már kedvünk sem lenne, ilyen távlatból már nem is lenne miről, mert egyáltalán nem aktuális, nem szeretnénk feltépkedni sebeket, meg általában tényleg nem erről szól az élet csak az a pár pillanat mikor mindent háttérbe szorítva előbukkan.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez