Elszakított boldogság
A tökéletes boldogságra vágyom. Létezik ilyen? Valami rémlik a régmúltból. Olykor kezdem azt hinni, hogy az emlékeim hamisak, csak védekező reflexként megmásította azokat az elmém. Hogy ne tűnjön olyan zord helynek a világ.
Csak nézem a menetelő tömeget. Mindenki siet. Én meg csak állok, és nézem, ahogyan ők sietnek. Vajon ők boldogok? És ha azok, nem sietnek el a boldogság mellett? Néha megállnak, és rácsodálkoznak, hogy milyen szép most számukra az élet? Tudom, hogy abnormálisan keresem mindenben a boldog pillanatokat, de ezek éltetnek, erőt adnak, hogy minden napot végig tudjak csinálni. Szeretem reggel hosszú-hosszú ideig lassan kortyolgatva meginni a bögre tejeskávét, szeretem magamhoz ölelni a vándorkutyusom bús buksiját, szeretem nézni a szélvihart a meleg házból, szeretek sétálni a kis falu utcáin, szeretem a barátnők csacsogását hallgatni, szeretem a tél illatát magamba szívni. Szeretem az élet aprócska örömeit, mert boldoggá tesznek.
A vágyaimat, amelytől kereken boldog lehetnék, bizonytalan időre kicsit el kell tennem a látókörömből, mert nincs még itt az idő, hogy megvalósuljanak az álmok. Ha majd eljön a megfelelő pillanat, akkor lesz csak tökéletes a beteljesülés. Sejtettem, hogy nehéz napokat kell legyűrnöm. A szakítás horrorisztikus erővel tapos a földbe. S milyen ironikus volt a nap. A hetedik évben, péntek 13.
Nem tudom, hogy csak azért érzem úgy, hogy soha nem tudok majd ilyen mélyen szeretni senkit ahogyan őt, mert a szívemet még egészen ő tölti be, vagy azért, mert valóban ő volt az a bizonyos másik felem. Azon a napon két érzés kavargott bennem. Várj! Várj! Várj! Nem tudhatod mi lesz a vége! De a másik erősebb volt. Nem bírom tovább! A célom csak az volt, hogy véget érjen a gyötrő bizonytalanság. Az véget ért. És elkezdődött a gyötrő hiány.
Nem tudnám megmondani, melyik a rosszabb. Az előzőben még pislákolt a remény, a másodikban nem tudom mi van. Nem tervezek. Várom csak, hogy ez a szerelem múlt idejű legyen. S amikor erre várok, kissé úgy érzem, hogy a végtelen időben gondolkodom. Addig csak élek, vagy inkább létezem, s várom, hogy a kerek boldogság magába formáljon.
Ki tudja, talán csak tréfált velem a hetedik év, péntek 13.
Szilágyi Edina
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez