Elmegy mellettem az élet
Néha azt érzem, hogy elmegy mellettem az élet. Hogy a vágyaim, az álmaim és az, ami igazán mélyen bennem van, köszönő viszonyban sincs azzal az élettel, amit most élek.
Nyilván ehhez nem segít hozzá az sem, hogy jelenleg a világban minden bizonytalan. Mégis ismerve az összes közhelyesnek hangzó igazságot, miszerint - minden okkal történik, vagy éppen ott vagyunk, ahol lennünk kell - nem tudok ebbe beletörődni.
Nagyon sajnálatosnak tartom azt, hogy egy ember, ha szomorú, akkor nehezebben fogadják be a gondolatait. Hiszen, ha belenézünk őszintén a tükörbe, akkor elmondhatjuk, hogy ezek a kétségek szinte mindannyiunkban ott vannak valahol.
És bár az életszemlélet valóban döntés kérdése, mégis olykor ráül a mellkasomra ez az érzés, és nem hagy nyugodni. Hogy félek attól, hogy sosem fog egyensúlyba kerülni a bennem lévő világ azzal, amit megélek.
A túlérzékenység manapság hátránynak számít, pedig csak azt mutatja meg, hogy egy kicsit jobban rezonálunk a körülöttünk lévőkre, a körülvevő eseményekre, és ez egy áldás a maga nemében. Mégis tudom, a saját bőrömön megtapasztalva, hogy hányszor kerültem emiatt fájó helyzetekbe. Milliószor éreztem magam kívülállónak, annak ellenére, hogy látszólag jól voltam. Látszólag...és ezen van a hangsúly.
Elvárásaim nincsenek ebben, csak remélni tudom, hogy valami majd változik. Hogy egy idő után megértjük, hogy a belső rezgéseink sokkal fontosabbak, mint az, amit kifelé nyomunk a világ felé. Hogy idővel majd megtanuljuk az empátiát, a szeretetet és azt, hogy többek lehetnénk, ha túlmutatnának a vágyaink annál, hogy magunkat helyezzük csak előtérbe.
És azt is csak remélni tudom, hogy lesznek olyan napok, amikor nem érzem majd ennyire azt a nyomást, ami azt mondatja velem, hogy nem vagyok a helyemen.
További írásaimat a Facebook oldalamon olvashatod.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez