Elengedésem emlékkockái
Feküdtem a kádban, éjfél volt talán. És azon gondolkodtam, vajon hány érzésből áll egy egész emlékkocka?
Hogy a dolgok, amik boldoggá tesznek egy szempillantás alatt átfordulnak, és ott találod magad az emlékkockáiddal, amiket nem lehet egy tollvonással eltüntetni.
Sokan eltolják maguktól az érzéseket, mert könnyebbnek vélik azt az utat járni. És nem ítélem ezt el. Ők ott a saját helyzetükben ezt érzik a megfelelőnek. Ott ők ennyire képesek és emiatt senkit sem lehet bírálni. Megfejlődni az utat mindig magunknak kell. És vannak, akiknek ez még időbe telik. Én más vagyok. Én az vagyok, aki abban hisz, hogy kifejezni az érzéseket fontos. Akkor is, ha mindenki más azt mondja értelmetlen. Ha mindenki más azt mondaná, ne tedd, ne csináld, milyen következményei lesznek...Sosem féltem megmutatni azt, ami a lelkem legmélyéről jön szüntelen. Hiszen honnan is tudhatnák, hogy mit érzünk, ha nem mondjuk ki őket, hangosan, amennyire csak lehet?
Talán nem kapunk rá időben válaszokat, sőt talán a ki nem mondott szavak néma csendjébe merülnek majd, de legalább megpróbáltuk. És a cselekvés mindig egyel jobb lesz, mintha semmit sem tettünk volna.
Ezek után tudom azt, hogy valahányszor hiányát érzem majd a másiknak, engedem, hogy így legyen. Csak jót kívánok neki, és nem bántó érzéseket. Mert én megtettem, amit tudtam, és legalább én megpróbáltam...
További írásaimat a Facebook oldalamon olvashatod.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez