'Elbuktam, de újra talpra állok.' - Így találtam meg újra önmagam
Az elmúlt időben elgondolkodtam azon, hogy vajon meddig vagyunk képesek elmenni? Mennyi az, amit még magunkkal meg tudunk tenni úgy, hogy közben pontosan tudjuk nem cselekszünk megfelelően. Tudjuk, érezzük már rég szorít a cipő, de a változás még talán bennünk nem érett meg.
Olyan sokszor mondtam már ki hangosan, hogy tudom min kell változtatnom. Kell, vagy éppen kellene. Hogy tudom mi az, ami nem jó és ez így már nem mehet tovább. Majd kis idő múltán újra és újra azon kaptam magam, hogy értem én és tudom is, hogy mit kellene tenni, mégsem cselekszem aszerint. Mert valóban láttam és éreztem, hogy ez így már nem jó, de kellett még egy utolsó olyan lesújtó csapás, ami végre elérte azt a mélypontot, amikor fel is fogtam, hogy eddig és ne tovább.
Mondhatnám azt, hogy kitisztult a kép, de valójában sajnáltam, hogy ehhez el kellett mennem egészen a dolgok legaljáig.
"A rombolás áldás, az egyetlen út az újrakezdéshez."
Ez a mondat hangzik el az Ízek, imák, szerelmek című sikerfilmben, és való igaz, hogy önbántó módon mi is csak akkor kezdjük újra - úgy igazán újra - amikor már minden porrá lett körülöttünk.
Amikor rádöbbentem, hogy nem tudok már ennyi irányba megfelelni. Amikor éreztem, hogy annyira instabil lábakon állok, hogy erre az alapra kétségtelen, hogy semmit nem lehet építeni. Amikor felfogtam, hogy el kell engednem egy életre azokat az embereket, akik csak elvettek belőlem. Hamis barátok, félig-kapcsolatok, "itt vagyok-nem vagyok" ismerősök. Egyszerűen elég volt, és ezen a ponton feltettem a kérdést, hogyan akarom önmagamat definiálni?
Ugyanis hosszú éveket töltöttem el azzal, hogy mások érzéseit, kéréseit, kedvét és akaratát néztem. Kemény és fáradtságos módon próbáltam másokért élni. Miközben lassan, de biztosan megfeledkeztem a saját vágyaimról. Arról, hogy vajon én ki vagyok? Én mit akarok? Engem valóban mi tenne boldoggá? És itt meg is értettem azt, hogy miért nem működtek megfelelően az emberi kapcsolataim sem. Mert nem voltam rendben.
Az önmagunk felé vezető út fájdalmas és sosem kikerülhetetlen. Előbb-utóbb szembetaláljuk magunkat a tükörrel, és onnantól kezdve nincs visszaút. Vagy jól cselekszünk, és elkezdünk magunkért élni, harcolni és változtatni. Vagy egy életre lemondunk arról, hogy egészséges, önmagával rendben levő és kerek egész egyének legyünk. Én a változás mellett döntöttem és ezzel életemben először igazán magam mellett is döntöttem. Hogy milyen érzés? Felemelő!
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez