Néha nevetek a fájdalmamon. Nevetek rajta, ahogy a mai napig váratlanul érkezik. Nem kér időpontot, nem is kopog, csak beront az ajtón. Aztán ott állunk egymással szemben. Rám bámul, mosolyra húzódik szája és várja, hogy arcomra kiüljön az érzés.

Én viszont nevetek rajta, mert hiába igyekszik meglepni, sokszor játszotta ezt már el velem, és mostanra túl felkészült vagyok, hogy összerogyjak állhatatos tekintete alatt, ha megérkezik.

Az asztalomhoz ültetem, teával kínálom és próbálom megfejteni, miért is állandó vendég nálam. Nosztalgiázunk kicsit, visszaemlékszünk, régen hogyan döngölt a földbe, döntött ágynak es nézett sírni órákig. Ráérős volt akkor még Ő is. Előfordult, hogy napokig maradt, mintha más nem érdekelné ennyire és csak engem akarna kitüntetni a figyelmével. Pedig én magam küldtem olykor, hogy csöngessen be oda, hol még nem járt. Olyanhoz, aki úgy gondoltam, megérdemelné lelombozó társaságát.

Így ültünk egymással szemben, mikor megkérdezte, erősebb lettem-e tán, hogy már nem szöknek könnyek a szemembe a jelenlététől? Megedzette-e bármi a lelkem annyira, hogy készen álljak tárt karokkal fogadni Őt? Csalódottnak tűnt, arcán a kudarc fintora vert sátrat. Nem is tudtam mit csinálják. Most talán nekem kellene megvigasztalnom? Azok után, amin eddig keresztülmentem miatta. Vagy csak küldjem el új prédákat keresni?

Tanácstalan voltam, vagy kiégett, nem is tudom. Minek kellene nevezni az érzést, mikor valaki unja a fájdalmat? Belefárad a sérülésekbe, nem indul már el a szívszaggató folyamat. Az emlékeiben oly tisztán élő szívszaggató érzés, mikor könnyekkel küszködött, és mikor nem találta a szavakat, sem motivációt, hogy beszéljen. Nem tetszett ez nekem.

• érzések fájdalom lélekhangok

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!