Egyedülálló vagyok, nem magányos. Nőknek, akik kiléptek saját börtönükből

Egyedülálló. Ez azt jelenti, hogy egyedül állok a világban, magamra hagyatkozom, a saját támaszom, társam, barátom vagyok. A legnagyobb bizalmasom. Nem verem át magam, csak néha, de később biztosan őszintén beismerem a lelkemnek, ha hibáztam. Ha jól nézek ki, minden hátsó szándék nélkül megdicsérem a külsőm, nem akarom saját magam átlátszó indokokkal ágyba vinni. Azt és akkor csinálok, amit, és amikor szeretnék, nem kell elnézést kérnem, nem kell szabadkoznom.

Én állok mögöttem, én vagyok az erődítmény, a hadsereg, a mentőosztag. Mert máshogy nem megy. Persze nem mindig volt ez így.

Ugyanazokba a csapdákba estem bele egymás után, ugyanúgy éltem hosszú ideig romboló kapcsolatokban, mint bárki más. Mint Te, vagy Ő. Az akkori szerelmeimtől vártam az önigazolást, hogy értékes, szép, okos vagyok. Eközben szépen, lassan elsivatagosodtam belül. Szürkébbnél szürkébbé, fakóbbnál fakóbbá váltam. Elveszítettem a saját identitásom, nem foglalkoztam a hobbijaimmal- egy idő után már nem is emlékeztem, hogy valaha voltak-, a megfelelni vágyás hajtott kizárólag, a megfelelni vágyás a páromnak. Süket lettem, nem hallottam meg a bennem ordító hangokat. Más mércéjével mértem, más értékrendjét akartam követni. Megváltoztam.

Villámként csapott belém a felismerés egy szép augusztusi délutánon, hogy vége. Szakítanom kell ezzel az ismeretlen lánnyal, és vissza kell szereznem régi önmagam. Ez a mostani sekélyes, görcsösen ragaszkodó, megfojt. Unalmas, egykedvű és nem látom a színeit. Nem tűz, csak ócska hamu. Elégett cigaretta. Nyilvánvalóan, ahogy az összes válás, ez sem ment egyszerűen.

Belém épült sejtekig hatolóan az új énem, kétségeket, fenntartásokat ébresztett, elültette bennem, hogy nem vagyok elég jó nélküle. Maradjak vele, hisz az biztonságos, megszokott. Bonyolult volt, és ijesztő, de végül kitagadtam magamból. Mint az óceánban fuldokló, akit hirtelen felszínre hoznak, úgy éreztem magam. Először köhögtem, öklendeztem, bántotta a szemem a hirtelen jött, éles fény, nem tudtam a tiszta levegőt sem azonnal, mélyen beszívni.

Aztán óvatosan, finoman minden lenyugodott. Újra éreztem az illatokat, láttam a színeket, kinyílt megint az eddig számomra beszűkült világ. Felsegítettem magam a földről, és megtanultam ismét járni. Új célokat tűztem ki, előkotortam rég elfeledett hobbijaim és önbizalmam, erős lettem, független, elpusztíthatatlan. A régi lánnyal együtt a régi szerelem béklyóit is levetettem.

Mostanában már ismerkedek, randizgatok, de nem hajt küldetésszerűen a vágy, hogy mindenképp legyen valaki mellettem. Annak is eljön az ideje, és tudni fogom már ki az, akinek az oldalán megmaradhatok az igazi önmagamként. Mert ez a cél. Csak ez.

Addig is, maradok egyedülálló, de nem magányos.

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!