'Egy pszichológiai tesztben a helyes válasz az lenne: magamnak. De hát a valóság nem ilyen' – interjú Szaniszló Judittal
Avagy Zetor Leila. Combfiksz. Petri György-díjas. „Beenged” című könyvnek a szerzője, ami félig blogbejegyzésekből áll: „A tudni, az nem youtube prezentáció. A megvilágosodni, az nem index címlap.” Meginterjúvoltuk Szaniszló Judit írót.
Hogy vagy most, így a karantén idején? Mi az, amire jobban rájöttél magaddal kapcsolatban ebben az időszakban?
Semmilyen különös nagy felismerésre nem jutottam magammal kapcsolatban. Egyedül lenni, itthon lenni eddig sem okozott gondot, de most persze azért eléggé más a helyzet. Nem mindegy, mi az ok. Természetesen én is sokat agyalok, szorongok, latolgatok a világ meg az én dolgaimat illetően, de aztán próbálok kikeveredni a spirálból, és jön néhány nap tagadásos állapot. Aztán kezdődik az egész elölről. Nem szövők álmokat arról, hogy akár én, akár az emberiség majd megváltozik ettől, pláne arról nem, hogy a jó irányba. Mindenki alkalmazkodik, ahogyan tud és ahogyan hagyják. Semmi jóra nem számítok ezzel kapcsolatban. Az mindenesetre kiderült, hogy se péknek, se influencernek nem vagyok elég – hogy is mondjam – motivált.
Ebből kiindulva, hogy akkor igenis fontos számodra az úgymond, önmagadban utazás: Jelenleg az önbizalmadat, az önképedet egy 1-10-es skálán hová tudnád sorolni?
Ha mindenképpen pontozni kell, akkor mondjuk 5 az önbizalmam. Az olyan aranyközépnek tűnik.
S ha egy szóval kéne leírnod saját magadat, mi lenne ez az egyetlen egy szó?
A legnehezebb kérdés. Talán Szaniszló Judit. De ez meg már két szó.
Magyar és esztétika szakon végeztél az egyetemen, de én mégis arra figyeltem fel, amikor azt mondtad, hogy Spiró György óráin mindig aktív voltál. Milyen tanár és milyen személyiség volt ő, amiért egyből feloldódtál az előadásain? S mii az az egyetlen tanítása, amire a mai napig emlékszel?
Elképesztő intelligencia, olvasottság, tájékozottság, ehhez pedig kellő szerénység, közvetlenség és fanyar humor. Azt hiszem, ez így egyszerre az igazán nagy koponyák sajátja. Azt egy életre megjegyeztem, hogy érdemes elfelejteni azt a fullasztó csehovi mélytragikumot, amit a drámáinak tulajdonítanak sokszor még a legnagyobb magyar rendezők is. Vegyük észre, hogy Csehov igenis vicces. Ez volt Spiró egyik vesszőparipája.
Fent van Kornis Mihály levele, amit rólad írt. Zseniális és egyszerűen hihetetlen, de lehet csak azért, mert Kornis Mihály számomra A Valódiság maga. Elhitted már azóta neki, hogy olyan vagy, mint Petri, Tandori és Parti Nagy Lajos?
Ezt sosem fogom elhinni, lásd föntebb. (Én Szaniszló Judit vagyok.) De persze megtiszteltetés volt ez akkor is, és még most is szívesen emlékszem vissza erre a mondatára. Sajnos/szerencsére nem én fogom ezt eldönteni, hogy kihez hasonlítok, kinek a nyomdokaiba tudok lépni, és kiébe nem. Én a magam (Szaniszló Judit) tehetségének józan felismerésével és megfelelő kiaknázásával is tökéletesen beérném.
(Te jó ég, eddig már háromszor írtam le a saját nevemet. Ennyire nem vagyok ám egoista.)
Egy HVG interjúdban nyilatkoztad egyszer, és ez annyira megfogott: „kikerülök a komfortzónámból, de amikor ilyen „durva” dolgokról írok, akkor valószínűleg a komfortzónámon belül sincs minden rendben.” A „durva” dolgok leírása azt eredményezi, amivel a való életben, kimondva még nem néztél szembe? Tehát, az írás valóban önterápia?
Sajnos vagy nem: nekem mindenképpen az. Tudok magamnak is meglepetéseket okozni.
Mi jelenleg a legnagyobb félelmed?
Az élettől és a haláltól pont ugyanannyira félek. És ez így szerintem tulajdonképpen rendben is van.
A 2018-as, „mi van benned?” videóban azt mondtad, hogy igyekszel kevesebbet szorongani, és többet írni. Hogy állsz ezzel a kijelentéssel így 2020-ban? Többet írsz, kevesebbet szorongsz?
Kijutott mindkettőből. Írtam is, szorongtam is, de csak olyan egészséges mértékben, azt hiszem.
Elérkeztünk egy olyan témához, ami a világon szerintem minden negyedik embert érint, és amiről nagyon kevés szó esik: ez pedig a szorongás. Szorongani egyet jelent azzal, hogy saját magunkat gátoljuk meg néha akár a boldogságtól is, mert félünk valamit megtenni. Gátol, vagy inkább inspirál, hogy a lehető legjobbat hozza ki belőled?
A szorongás nem rossz dolog. Nem űzőm abnormális szinten. Minden döntést, minden fontos eseményt, minden jót és rosszat megelőz és követ nálam, aminek tétje van. Lehet, hogy túl sokat használom indokolatlanul ezt a szót, talán elég lenne azt mondani: izgulós vagyok. Hát, izgulós vagyok. A rossz dolgokat szeretném megúszni, a jó dolgokat meg szeretném átélni, mint mindenki más.
Díjakat kaptál, ilyen-olyan elismerések vannak a hátad mögött. Azt nyilatkoztad egyszer, hogy az idők elteltével, a díjak után, a könyv megjelenése után már van benned egy öncenzúra, ami nem engedi, hogy azt írd és akkor, amit éppen szeretnél, mert úgy érzed, hogy már csak jót írhatsz, és félsz, hogy annyira jót nem tudsz. A blogodon áprilisban voltak most bejegyzések, tehát egy picit csillapodott benned ez a megfelelési-kényszer?
A bloghoz vissza-visszatérek, főleg ha egyes szám első személyben van kényszerem elmondani valamit. Ezt az egyéb írásaimban most kifejezetten igyekszem elkerülni.
Egy-egy bejegyzésed, regényed, bármiféle írásod, ha elkészül, akkor elégedett vagy utána? Úgy csukod be a laptopot vagy a füzetet, hogy „igen, ez jó lett, büszke vagyok magamra”?
Egyfajta kellemes kimerültségnek mondanám, ha befejeztem valamit, ami nagyjából az lett, amit elképzeltem. Ez se nem elégedettség, se nem kifejezett büszkeség. Van ilyenkor kétség és üresség is rendesen, de mégis valami összességében pozitív érzés ez. Lett nyoma az akarásaimnak. Ha nem vagyok elégedett, félrerakom az adott írást, később nekiállok, vagy törlöm és elfelejtem. A törlések, húzások is tudnak jó érzéssel eltölteni. Erre most éreztem rá, ennek a regénynek az írása közben.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez