Egy last minute úton találkoztunk!

Vannak történetek, amelyeket muszáj megírni. Leginkább azok, amelyekről azt gondolom, hogy sokan beilleszthetik az olvasottak tanulságát az életükbe. Hogy éppen akkor és ott van rá szükségük, amikor olvassák, vagy egyszerűen csak olyan a történet, ami erőt, hitet ad bárkinek, vagy mindenkinek – mert olykor mindannyian elkereseredünk egy kicsit…

- Álmaimban úgy terveztem, hogy harminc éves koromra már családom lesz: fantasztikus férjem, két gyönyörű gyerekem, szóval minden tökéletes lesz – kezdi a mesélő hölgy. Aztán úgy alakult, hogy nem családom, de még normális kapcsolatom sem volt ennyi idős koromra, sőt, később sem. Elérkezett a negyvenedik születésnapom, és úgy éreztem, hogy nincs miért tovább élnem. Egyedül voltam, éltem a szürke hétköznapokat, dolgoztam, ahogy bárki más is, bár hozzáteszem nagyszerű munkám és csodálatos főnököm volt - szóval ilyen szempontból nagyon szerencsés voltam. A nővéremre és az anyukámra mindig számíthattam, náluk csodálatosabb embereket nem ismerek, de az ember mégsem ezekért a kapcsolataiért él. Magányos voltam. Társ nélkül éltem le a fél életemet, és elegem volt ebből a helyzetből. Tartozni akartam valakihez, arra vágytam, hogy szeressek valakit és az viszontszeressen, de az egész annyira kilátástalannak tűnt, hogy úgy döntöttem: elég volt az életből, nem csinálom tovább.

Az első esetben vettem egy nagyszerű hajszárítót, és ahogy a nagykönyvben megvan írva, fürdővíz, stb… Egy szó mint száz, nem történt semmi. Azt a kiváló minőségű hajszárítót a mai napig használom, nem sikerült eltávoznom a segítségével az élők világából.

Másodszorra bátrabb voltam. Úgy döntöttem felvágom az ereimet, de gyorsan rá kellett jönnöm, hogy nem bírom a fájdalmat. Annyi fájdalomban volt már részem, nem bírtam még ezt is végigcsinálni, hát harmadszorra más megoldást választottam.

Előrelátó voltam. A főnökömnek szóltam, hogy beteg vagyok, pár napig nem megyek dolgozni, a családomnak pedig azt mondtam, hogy elutazom, ne keressenek, majd én jelentkezem. Nyolc pontos biztonsági záram van, mindent alaposan elrendeztem, és bevettem az összes gyógyszert, amit otthon találtam… Két nap múlva arra ébredtem, ha egyáltalán ébredésnek lehet nevezni a dolgot, hogy valahonnan a távolból kiabálnak, és megállíthatatlanul dörömbölnek az ajtón. Az anyukám volt az. Valahogyan, nem tudom hogyan, mert a fél oldalam már nem éreztem, elvonszoltam magam az ajtóig, és kinyitottam. Nem tudom mennyi idő telt el, de egyszer csak arra ébredtem, hogy meztelen vagyok és valaki gépies mozdulatokkal fürdeti a testem. Kórházban voltam. Amint körbenéztem a családomat láttam, sírtak, zokogtak, senki nem tudta, milyen állapotban vagyok. Ennyi idő alatt az összes gyógyszer felszívódott a szervezetemben és nem lehetett tudni, hogy ha magamhoz térek milyen állapotban leszek. Túl az első néhány napon, amit a szobámban töltöttem ismét csak azzal kellett szembesülnöm, hogy mi sem változott. Az életem éppoly magányos és céltalan, mint amilyen volt. A probléma annyival tetőzött, hogy a családomnak rettenetes fájdalmat okoztam, és foglamam sem volt, hogyan tovább.

Aztán, úgy harmadnap, mikor elég fizikai és lelki erőt éreztem magamban ahhoz, hogy felkeljek, kimentem az ebédlőbe. Az asztalnál többen ültek, de őt rögtön észrevettem. Azok a gyönyörű kék szemei rögtön magukkal ragadtak! – Ide ülsz? – mutatott a helyre maga mellett. Leültem a férfi mellé és beszélgetni kezdtünk. Ő is akkoriban tért magához egy hasonló döntés következményeként, amelyet én hoztam meg kilátástalanságomban. Ennek már sok éve. Azóta együtt vagyunk, eljegyeztük egymást és összeházasodtunk.

- S hogy miért mesélem el neked mindezt? – fordul felém - mert azt szeretném, ha sok emberhez eljutna az üzenet: soha nem szabad feladni! Soha nem szabad eldobni az életet! Mert soha nem tudhatod, hogy mikor talál rád valaki, vagy valami igazi dolog, amire egész életedben vártál. Az élet kiszámíthatatlan, de a dolgok jóra fordulnak, csak hinni kell benne. Mióta a férjemmel megismerkedtünk minden embernek akivel találkozom, még ha nem is beszélünk egymással, gondolatban azt kívánom, azt üzenem: legyél boldog, találjon rád a szeretet, a szerelem, a szerencse! Megérdemled! Mindenki megérdemli! Az életben bármi megtörténhet, nézd meg az én esetem, mondja nevetve, hát nem elképesztő? Persze, hogy az! Még poénkodni is szoktam vele, gyakran, ha megkérdezik hol ismerkedtem meg a férjemmel azt felelem: egy last minute úton…