A Renoir vérvonalat jelenleg és egyelőre a festő dédunokái tartják életben: a 60 éves színésznő Sophie Renoir és testvére, a 82 éves operatőr-forgatókönyvíró Jacques Renoir. A 2012-ben bemutatott és Cannesban versenyzett Renoir egyik forgatókönyvírója Jacques Renoir volt: e film a festő utolsó éveit vette alapul, az első világháború alatt.

Ahogy Márai Sándor teljes naplóját olvasom az 1943-1944-es évekből és évekről, és ezzel párhuzamosan próbálok írni a jelenlegi Renoir kiállításról, valahogy a kettő magától értetődően olvad egybe. Talán az egyik közös metszetük a színtiszta alázat: önmaguk és maga a művészet iránt, illetve az a hozzáállás, ahogy a többi emberhez viszonyultak: egyszerre túlságosan személyes, közeli, s egyszerre túl távolságtartó és rideg. Nem veszed magadra egyiket sem, lehet, hogy nem teljesen érted néha a változást, az éppen aktuális állapotot, de természetesnek tűnik. Ahogy az is természetesnek tűnik, ahogy az adott író és a festő bármit feláldozott volna a művészetért: az egyik az írásnak szentelte magát, a másik pedig a festészetnek. Ennél magasabb erő nem is létezhetett a számukra, vagy éppenséggel ez az alapja mindannak, ami az életükben történt. Minden, illetve mindenki csak a művészet után következhetett - még saját maguk is. Mégis, ha másokkal való kritikusságuk nehéznek is tűnhetett, vagy inkább megközelíthetetlennek, akkor csak nyugodjunk meg, önmagukkal szemben tripla annyira erős volt. Ahogy a Gilles Bourdos rendezésű Renoir filmben elhangzik a Pierre-Auguste Renoir-t megszemélyesítő színészről, Michel Bouquetról: 

„Megtiltja magának, hogy művész legyen!” 

És ezt nem más mondta a filmbe, mint a fia, Jean Renoir. Az a Jean, aki a valóságban a 20. század egyik legjelentősebb filmrendezője, akinek az imádott múzsája az első felesége lett és volt, Catherine Hessling. A házasságuk 1920-tól 1943-ig tartott: kibírt háborút, katonaságot, rossz időszakot, jó időszakot, álmokat, valóságot, kudarcot, távolságot, közelséget. Igazán idilli, megromantizált szerelemnek tűnhet, főleg, ha hozzávesszük azt is, hogy egy fiúk is született 1921-ben, Alain Renoir, aki később francia-amerikai író és irodalomprofesszor lett. Alain 2008-ban, 87 éves korában halt meg Texasban. Elvileg nem született gyereke, és a Renoir-vérvonalat jelenleg két személy élteti: mindketten Pierre-Auguste Renoir fiának Pierre Renoir fiának, Claude Renoirnak a gyermekei – a 60 éves, francia színésznő, Sophie Renoir és a 82 éves operatőr, forgatókönyvíró és rendező Jacques Renoir. Bár róluk sem lehet tudni, hogy van-e saját gyermekük vagy nem, semmit nem lehet tudni a magán életükről, így elképzelhető, hogy a Renoir család velük fog eltűnni a világból. Az édesapjuk, Claude Renoir egyébként operatőr volt, és 1993. szeptember 5-én halt meg Franciaországban. 

Azonban visszatérve e kis kitérő után Jeanra. Catherine Hessling állítólag mindig színésznő szeretett volna lenni; soha nem szűnt meg ténylegesen annak látnia és láttatni magát. Olybá' tűnik, hogy teljesen beleillett a kiemelkedő művészcsaládba, hiszen valóban egy generációról-generációra öröklődő művészi-hajlamról. Jean első felesége életében összesen 15 némafilmben szerepelt. Majd – ki tudja miért –, elvált 1943-ban Jean Renoirtól, és ezzel együtt a karrierje is derékba tört. Visszavonult a színészi pályától, visszavonult a közélettől, míg a másik fél, Jean filmes karrierje felfelé folytatta ívelését és a mai mércével mérve, igen csak ünnepelt sztárnak lehetne mondani. S ebben nem az a tudat érdekes – bár az is –, hogy egy nő került ki rosszul az egészből, hanem inkább az, hogy 1943-ról van szó, most pedig 2024-et írunk, és többségében még mindig jellemző ez a fajta férfi-női kontraszt. Még mindig van, hogy teljesen máshogy ítéljük meg ugyanazt a tettet, amit egy férfi és egy nő is megcsinál: amit az előbbinek elnézünk, az utóbbit megvetjük vagy gúnyosan kikacagjuk, illetve lesajnáljuk érte. Miért? Miért nézünk el több mindent a férfiaktól, és miért vagyunk hajlamosabbak jobban ítéletet mondani egy nőről? Vagyis miért ítélkezünk könnyebben és hamarabb, ha egy nőről van szó? Ha most csak nő kontra nő helyzetre gondolunk: egymást tudjuk a legjobban kicsinálni, míg a férfiak minden férfi társsal őszintén lepacsiznak. 

„Miért van az, hogy a festészetben a portré mindig újnak hat? Bármilyen régóta készítünk képmásokat, nincs két olyan fej, mely egymásra hasonlítana.”
(Renoir)

Majd elhangzik az is, hogy Renoir a festészet munkásának hívta magát. Ez a fajta alázat több puszta alázatnál. Ahogy a filmet megnézi az ember, és ahogy a Szépművészeti Múzeumban sétál a festmények között az emberlánya, egyre biztosabb egyfajta magány kialakításában. Magány, ami békés, és ami összerak. Magány, ami teljes. Magány, ami mindent átélt, amit csak átélhetett, ami kiteljesedhetett, amitől alkotások születhettek. A magány nem az a magány, amire fiatalkorunkban csúnyán nézünk, mert azt tapasztaltuk és hallottuk egyszer, hogy a magány fertőző és ronda dolog, és senki nem szeretne magányos lenni, nem, a magány az, amikor otthon érzed magadat a saját bőrödben, s ezáltal a világban is. Nem kezdesz el üvöltözni, mikor belenézel a tükörbe, vagy nem kap el pánikroham, amikor egyedül maradsz akár egy másodpercre is. A magány nem függ, a magány megengedi az álarc nélküliséget, a szerepjátszás nélküli valóságot. A magány mi vagyunk: a hús-vér emberi lények, a csont és bőr, ami alkot minket már megszületésünk óta. A magány az, ami sebezhetővé tesz. A magány az, amibe belefészkelsz, amikor a nagy szerelmed elhuny és nélküle kell folytatnod tovább az életet. Úgy képzelem el, hogy Renoirnak egyetlen egy igaz múzsája és valódi kötődésű szerelme volt – modelljeként kezdte, a feleségeként végezte: Aline Charigot 1890-ben ment hozzá a festőhöz, három fiú gyermekük született, és egészen 1915-ig, Aline haláláig együtt is maradtak. Aline előtt azonban természetesen Renoir sem volt szent: 1881-ben megszületett a festő törvénytelen gyermeke, Lucienne Bisson – később francia szalonokban állította ki a leányzó a munkáit, mivel ő maga is művész lett –, Frédérique Vallet-Bissontól. Képzelhetjük, hogy akkoriban mit jelenthetett törvénytelennek lenni; az sem meglepő, hogy ennyire kihangsúlyozza ezt a kifejezést a történelem. 1870-ben, Lise Tréhottól is született egy lánya, Jeanne Tréhot. 

De Aline Charigot volt "A": még akkor is, ha állítólag Renoir igen csak kedvelte a nőket, és felvillanyozta magát, amikor modellt álltak neki. De milyen érdekes ez is, nem? Hogy már-már természetesnek vesszük egy festőtől, hogyha férfi és nőket fest, vagy rajzol le, akkor ott biztos, hogy történni fog valami, ami bárhogyan is, de a szexualitáshoz lesz köthető. Maximum azt mondjuk az ilyen férfira, hogy disznó és nárcisztikus – mondjuk az utóbbit csak akkor, ha más erősebb tulajdonságokat is felmutat magáról, amire már nem tudunk mentségeket mondani. Ez talán arra is visszavezethető, hogy sokan nem hisznek a férfi és női barátságba.

Karinthy Frigyesnek is van egy híres idézete, miszerint „Férfi és nő. Hogy érthetnék meg egymást? Hisz mind a kettő mást akar: a férfi nőt, a nő férfit." 

[Renoir: Renoir és Aline]

Aline az a nő is, aki ott volt támaszként a festő mellett akkor is, amikor 1892-től jelentkezni kezdtek a reumás ízületi gyulladás első jelei, majd azt is megélte még, hogy férje fokozatosan tolószékbe kényszerüljön. És itt visszatérek az alázatra, hiszen először is: hiába voltak Renoirnak kibírhatatlan fájdalmai, mégis életvidám maradt a legvégső másodpercekig. Másodszorban pedig, amikor már az ecseteket sem tudta megfogni, akkor a kezéhez kötőzte, hogy így legyen képes tovább festeni, mert számára ezt jelentette az élet. Az alkotás jelentette számára a mindent. 

Nem fognak egyetérteni a magányról szóló mondatokkal sokan, és nem is kell. A magány, az egyedüllevőség pozitív definíciója akkor lesz elérhető, amikor már nem a szégyen határozza meg a lépteinket. Renoir alkotásai az életet, a megtapasztalt életet mutatja be: a barátokat, a közös szenvedélyt, a közös motiválást, a családot, a képzeletet és vágyakat, a szerelmet, a gyászt, a kiszolgáltatottságot az alkotástól, az örömöt és feladást az alkotásban. Az emberi gondolatokat, az érzéseinket mutatja be homályosan és pontatlanul, mégis tökéletesnek látszó vonalakkal. Az impresszionisták kívül esnek a tökéletességtől: a valóságot éltetik. A valóságra vágynak, azt élik át, ami éppen történik, és azt próbálják megfesteni, ami ténylegesen a szemük előtt van. Mint amikor az életünkben történik egy nagynak látszó csalódás, és sírva fogadjuk meg, hogy soha többet nem akarjuk ezt az érzést érezni, és inkább fogjuk magunkat és elmenekülünk az éjszakákba, a felhőtlenségbe, a tökéletesnek és zajosnak tűnő felszínbe, és bármit megteszünk, hogy ne kelljen újraérezni azt, ami a mélybe lök minket: s ha jobban belegondolunk, mi ez, ha nem a valóság előli menekülés a valóságba? A mélység, illetve a valódi érzés elől történő menekülés valójában pont ugyanazt a valóságot rejti magában, ami elől próbálunk kitérni, csak egyszerűen magunk miatt a másik oldalt tapasztaljuk így meg: az őszinteség helyett a hazugságot. Ez is valamilyen szinten önismereti utazás, csupán önmagunkra való fókusz nélkül. 

Biztos, hogy neked is megvan az a pillanat, amikor a saját selfied elkészítése után, vagy egy rólad készült kép megnézése következtében arra gondolsz, hogy te jó ég, ennyire pocsékul nézek ki? Ennyire szomorúnak tűnök? Ez tényleg én vagyok? Mi van a szemeimmel, a lábaimmal, a karjaimmal, az arcommal? Mi ez a fej, amit vágok, miért vagyok ennyire szerencsétlen? 

Vagy, amikor egy kiállításon állsz egy akár portré előtt, és arra gondolsz, hogy ennyire gyönyörűen ábrázolt női test valójában nem létezik, illetve, hogy mennyire különbözik ez a test a mai ideális testi elképzeléstől. Vagy épp, hogy mennyire sokkal szebb a festményi alak tökéletlen tökéletessége a valóságnál. 

S miért születnek meg ezek a gondolatok? Mert egy kép, egy rajz, egy festmény, egy szobor is a valóság azon részét mutatja meg, ami elől nem tudsz elbújni, ami eléd pakolja az igazságot, és nem érdekli, hogy mennyire fog fájni neked. Vagy hogy mennyire hiszed el. Vannak az emberek életében olyan szakasok - főleg a nőknél -, amikor egyszerűen gyűlölik, ha fénykép készül róluk. Ha megörökítik őket, hiszen rosszul néznek ki, rondák, a hajuk is hogyan áll, és egyáltalán, abban a pillanatban éppen semmi sem tökéletes rajtuk, de még csak elég jó sem. Ismerős érzés, amikor pocséknak bélyegzed magad, miközben a külvilágot elintézed egy vállrándítással, hogy jól vagy? Amikor várod, hogy megfogjanak, és nem döbbensz rá, hogy igazából magadnak kéne megengednek, hogy megfogjon. 

Aztán hirtelen azt veszed észre, hogy selfieket készítesz magadról, hogy rajta vagy minden szájhúzás nélkül a többiek fotóin, és mosolyogsz. Nem vágsz hülye fejeket, vagy ha vágsz is, akkor is nevetsz rajtuk. Ez az önismeret utazás az, amit megszemélyesítenek a művészek: legyenek írók, költők, szobrászok, festők. A valóság igazsága van a papírokon, azok, amiket elrejtünk magunk elől, amik elől menekülünk, amit nem akarunk átélni. A valóság igazának felnagyítása, karikatúrája, kicsinyítése, geometriai alakzatba csomagolása, homályosítása, élesítése, színesítve, főszerepbe rakva, elrejtve, véleményként, tényként, megemlítve. Bárhogy is van ábrázolva, az igazság van ábrázolva. A festészetben nincs hazugság, nincs elrejtett sunyítás, az igazság hamis verziója, de még önbecsapás sincs. Nem is tudna. Ahogy nem tudod megváltoztatni a tükörképed, úgy a papíron sem tudod azt mutatni, ami nem a valóság. A művészek folyamatosan angyalokkal és démonokkal játszanak, küzdenek, ismerkednek és barátkoznak. Amikor azt mondjuk Renoirról, hogy ő az a művész, aki haláláig festő maradt, akkor valójában azt mondjuk, hogy haláláig önmaga maradt. Mert az, hogy haláláig festő maradt, valójában minden festőre igaz: ahogy mindegyik fotósra, képzőművészre, íróra, költőre, szobrászra, mindenkire, aki nem elrejtésre használja a papírt. Vagy épp a tollat. 

Az ember az igazságot megérzi akkor is, ha kérdőjelek vannak a feje fölött és semmit sem ért. Akkor is megérzi, ha csak árnyéka önmagának. Az őszinteséget megérezzük, meglátjuk a tekintetekben akkor is, ha tudatosan nem törődünk vele.

Akkor is megérezzük az őszinteséget, ha nem néznek kimondottan a szemünkbe, ha nem veszik fel akár tudat alatt, akár tudatosan a szemkontaktust. Mint ahogy Renoir festményein – és ez akkor tudatosul bennem egy váratlan pillanatban, amikor a kiállításon sétálok a Szépművészetiben. Az első képen váratlanul fedezem fel, hogy a főszereplő, az emberi alak valahová teljesen máshova néz, és ha az irány jó is, akkor is látszik, hogy nem néz bele az alkotó szemébe. De hagyom, mármint úgy tűnik, azonban azt veszem észre a harmadik, negyedik festménynél, hogy tudat alatt a szem lesz az, amit fókuszba helyezek, amire kíváncsi vagyok, amire vágyom a festmények nézése közben. Vágyom a szemkontaktusra. Vágyom arra, hogy mélyen elvesszek a másik tekintetében, mert így vagyok képes önmagam lenni. A tekintetben ott az igazság: szégyenkezés nélkül vállaljuk önmagunkat. Amikor egymás szemébe merünk nézni, az egyszerre meztelenít le minket és a másik felet is: pontosan ezért ejt minket olykor zavarba, és van, hogy néha bárhová nézünk, csak az előttünk álló szemébe nem, mert a sérülékenység, a sebezhetőség megmutatása mindig ijesztő: de pontosan ezért lesz tökéletesen maradandó élmény. S pontosan azért lesz ez a legtisztább viselkedés, mert kívülre rak minden hamisságot, hazugságot: nem tudod elrejteni saját magad, nem tudsz elbújni és elbújtatni, nem lehet megjátszani magad. 

Ez a szembenézés az, ami számomra a teljes nyíltság legfőbb definíciója. 

Így, amikor ott sétáltam a Renoir kiállításon, öntudatlanul is a szemeket kezdtem el elsősorban figyelni: rájöttem, hogy mennyire vágyom arra, hogy a tekintetek egyenesen előre nézzenek az alkotóra, és így rám is, ránk is a többiekre. Hogy elkapjam a tekintetet, hogy általa magamat is láthassam; pont olyan legyen, mint a való élet. Szükségünk van a szemkontaktusra ahhoz, hogy tudjuk, képesek vagyunk meztelenül létezni. Én mindig innen tudom, hogy éppen hogyan állok magammal, másokkal, az élettel: mennyire engedem meg a szememnek, hogy valóban nézzen, és ne csak lásson. 

Ha a festmény olyan, mint a tükör, és a szem a lélek tükre, akkor nem nevetséges, hogy pont ezt a fajta szemkontaktust hagyja le Renoir? És egyáltalán tényleg elhagyja?

Az impresszionisták nem a tökéletes, már-már mesterkélt és jól kidolgozott vonalak hívei: ők az adott benyomás, az adott pillanat, az adott érzések megörökítésében hittek. Renoir esetében is az egész gyűjtemény olyan, mint vázlatok sorozata: felvázolta a pillanatokat, megörökítette a jövőnek, amit a szemével látott, benne volt a történésekben, s mégis kívülálló volt minden egyes jelenetnél. Vajon e kívülállóság, e pontos pillanat lefestése az, ami magyarázat a szemkontaktus hiányára? Renoir körül történik minden – akkor is, ha épp portrét fest –, és nem vele. Nem a kapcsolatuk a fontos, hanem a cselekvés, a pillanat, az ember. Hiszen milyen paradoxon lenne az, ha épp egy festőnek lenne túl intim a szembenézés… és közben pedig mennyire gyönyörű belegondolni a mélységébe. 

Az egyik kedvenc festményem tőle az, amit Julie Manetről festett 1887-ben, amikor a kislány kilencéves volt. Egy macskával ábrázolja, Renoir tudniillik imádta a macskákat. A Manet és Renoir család világi barátok voltak, még az impresszionista baráti körben ismerkedtek meg egymással. Renoir 1881-ben, egy olaszországi utazás után rájön, hogy amiket ő impresszionista kísérleteknek nevezett, azoknak az ő felfogásában, vagyis ez irányú alkotási időszakának kezd vége lenni, és egy nagyon erős klasszicistaság veri fel lassan a fejét. Ez az adott portré Julie Manetről talán a legjobb példa arra, ahol a klasszicizmus-vonal megjelenik, ahol a legfontosabbnak tűnő stílusai Renoirnak keresztezik egymást: Julie Manet arc vonásai tisztán, rögzítő módú precizitással készült: mint valami szigorú ceruzarajz, szabályosan is teszi mindezt. Ezzel párhuzamosan azonban a háttér, a macska, az öltözet mind a spontaneitást tükrözi, az oldottságot, a semminek sem megfelelést, ami viszont az impresszionisták jellemvonása.  A pillanatnyi érzéseket, illetve az alanyhoz fűződő viszony kifejezése. Azonban bármennyire tiszta maga az arc, a szempár még mindig távolinak tűnik a számomra: ránézhetek, de bele nem. Ott állok a társaságban, ott vagyok az emberek között: beszélek, nevetek, részese vagyok az egész zűrzavarnak, azonban mégsem vagyok benne – érezzük a különbséget? 

Ebbe a képbe szerelmes vagyok; órákig képes lennék állni előtte – ahogy a Szépművészetiben meg is tettem –, hiszen egy nagy térben minden tízmilliószeresen felerősödik. Kicsit hasonló ahhoz, hogy társkeresőkön próbálják megtalálni az emberek a másik felüket, miközben szégyellik, hogy ehhez folyamodtak, viszont túlságosan kiábrándultak, illetve zárkózottak ahhoz, hogy a valóságban szólítsanak le valaki olyat, aki tetszik nekik. Ez az ellentétes kavalkád egyre jobban megmutatkozik a mostani generációkban, de a régebbieknél is: a tudni a hogyant, de mégsem biztosan tudni annyira, hogy valóban jó-e. Így, amikor online rátalálnak valakire, nem csak a róla készült képek lesznek fontosak, hanem az is, amit személyiségnek nevezünk: igent mondasz a fotókra, de valójában a beszélgetés lesz – a kommunikáció, a belső összhang kialakulása –, a mérvadó. Aminek alapból egy rendes kapcsolat origójának kéne lennie. S amikor a belső utazás, a teljes egymásra hangolódás megtörténik, az első valóságban tett találkozás egyszeribben sorsdöntővé válik: mennyire hagyjuk, hogy a külső tényezők beleszóljanak a tökéletes belső harmóniánkba? Mennyire engedjük meg az addig belénk nevelt normának, hogy egy bizonyos ember illik-e hozzánk a többiek szerint is? Mennyire engedjük meg befolyásolni saját magunkat, és a kapcsolatunk megítélését a többi ember által? Mennyire vagyunk hajlamosak elhinni, hogyha a való életben az első másodpercben nincs meg a kémiára való utalás és jel és hajlam, akkor lemondjunk a további kapcsolatépítésről? Úgy tudnám ezt összekötni a festészettel, a művészettel, hogy minden, ami belénk dúl, küzd, harcol, az a papíron is megjelenik. Még egy tájképen is fel lehet ismerni egy-egy belső gondolatunkat, hangulatunkat; felismerhetünk egy festmény, egy portré által olyan érzésünket, amit eddig valamiért hétlakat alatt őriztünk, vagy épp egy nagy állj! stoptáblával álltunk előtte, hogy ezt már nem. 

Egy jó festő, egy valódi mű az ember veséjébe lát – szemkontaktus ide, vagy oda, s pont azért, mert bárhogyan is történik, de megmozgat minket. Feltör egy belső gátat bennünk, megállít és csendre int minket, és nincs olyan kiállítás – most éppen erről beszélünk, de a művészet igen csak tág fogalom, sok minden beletartozik –,, amit gondolatok nélkül hagynánk el. Tök mindegy, hogy éppen utáltuk vagy szerettük vagy semlegesek maradtunk: lett véleményünk, lett egy kiválasztott kép, ami a tárlaton valamiért úgy vonzott minket, mint a mágnes. Megmagyarázhatatlanul történő véletlenek: ahogy az is megmagyarázhatatlan, hogy olykor miért pont abba a személybe látunk meg valamit, miért pont őt kedveljük meg, miért pont ő lesz az, akivel leélnénk az egész életünket. 

Egy jó portré, mi vagyunk. Magukat festik meg a művészek, vagyis Renoir magát festette meg minden vonalban, mégis közben mindenki saját magát látja meg az adott képen. 

Renoir megtiltotta magának, hogy művész legyen, ahogy olykor mi felejtünk el emberek lenni. Vagy túlságosan is azok kezdünk lenni. De ha megtiltotta magának a címkézést, mi miért nem tiltjuk meg néha azt saját magunknak, hogy kontroll alatt próbálunk tartani mindent? 

Járjatok kiállításokra! 
A Renoir tárlat még január 21-ig megtekinthető a Szépművészeti Múzeumban. Csaknem 70 eredeti alkotás látható
a francia festőtől. 

• festmények kiállítás művészet Renoir renoir budapest renoir festmények renoir kiállítás szépművészeti múzeum

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!