Az utolsó napon, az utolsó percben újra szerettelek. Talán akkor szerettelek a legjobban életemben, abban a legutolsó órában, amikor magadra hagytalak ebben a világban.

Olyan szépek voltunk, mint két képeslapról nevető gyermek. Őrülten szerelmesek és ettől a szerelemtől igazán különlegesnek éreztük magunkat. Úgy hittük, miénk a világ és ennyire, ahogy mi vagyunk rá képesek, senki sem tudja szeretni egymást. Volt szép házunk, volt elég pénzünk a bankban, megszülettek a gyermekeink és az életünk észrevétlenül beállt egy félelmetes morajú monotonitásba. Itthon vártalak minden egyes nap az édes kicsi házban, amit a Szabadság útján vásároltunk. A nyugalom idegtépő volt arrafelé. Hihetetlen, de hallani véltem az unalom zaját. Hisz ott volt mindenhol: a sárga virágban, amit hetente egyszer a vázába tettem, a gyerekszoba előtt heverő játékmackó gombszemében, de még a kanapén hagyott ágyneműdben is ott volt ez a zaj. Gyakorta éreztem azt, hogy jó volna inkább főbe lőni magam. Ha lett volna egy fegyver a kezemben, egyből meghúzom a ravaszt.

A Szabadság útja hamar személyes forradalmunk színterévé vált, házasságunk véres harcmezejévé. Innentől fogva nem csak a középszerű életünk ellen küzdöttünk, hanem ölre mentünk egymással. Te pedig megcsaltál engem. Nem galád módon tetted mindezt, nem aljasul, mindenem megszégyenítve, hanem hazajöttél, elém álltál, a szemembe néztél és elmondtad. De én akkor már nem éreztem semmit. Hisztériáznom kellett volna, bömbölnöm, vagy átkokat szórnom. Fenyegetőzni, hogy megkeresem a szajhád, de én akkor, ott már nem éreztem az égvilágon semmit. Azokban a percekben döbbentem rá, hogy életünk végérvényesen rálépett a mosóporreklám családok haldokló halálmezsgyéjére. Nincs irgalom számunkra se.

Te majd innentől kezdve eltöltesz a városban havonta párszor egy-két pásztorórát azzal a butuska kis titkárnőddel, én meg átosonok a barátnőm férjéhez, mert legalább ő érez valamiféle vágyat a testem iránt. Nem úgy, mint te. Csak egy kisfiú vagy, aki egyszer, egy partin megnevettetett. Látod mi lesz ebből? Ilyen nagyon meggyűlöljük egymást. Kétségbeesetten próbálok változtatni életünk kopott kis díszletén, de a világ másik végén sem leszünk soha boldogok. Szép fehér otthonunk édes kicsi pokollá változott. Én hoztam le ide ezt a poklot. Nézd mit tettem, bekentem itt mindent vérrel, a te véreddel, meg az enyémmel.

A középszerűek az ilyen tragédia láttán körbeállnak és még hónapok múlva is erről beszélnek. Azt gondolják, az ő életük normális. De az, hogy mi a normális ezen a világon, manapság már nem megállapítható. Lehet, hogy a szomszéd öreg hölgy zártosztályra csukott fia volt az egyetlen épelméjű ember ebben a teljesen reménytelen ürességben.

Szentesi Évi

• kékharisnya megcsalás

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!