Drága Apám!
Képzelje, a minap én voltam az üzletünkben, mikor betévedt egy öreg bácsi. Görnyedt hátú ember volt, remegő karjait nejlonzacskók húzták le, miközben botjára támaszkodva lassan becsoszogott az üzletbe. Udvariasan köszöntöttem, de meg kell valljam, a hátam közepére nem kívántam a jelenlétét. Épp ebédhez készülődtem, tudja a kora délutáni órák mindig gyér forgalmúak.
Az öreg kalapokat keresett, megvizslatta a portékát, de nem talált kedvére valót. Fájlalta, hogy az általa viselt nyúlszőr kalaphoz hasonlót, ma már nem találni. Igényes öltözetű ember volt, be is avatott; az a heppje, hogy a fejfedő színének passzolnia kell a kabátjáéhoz. Hamar kiderült, hogy mód felett értelmes emberrel állok szemben, aki annak ellenére, hogy nem tud felpillantani a föléje magasodó polc legtetejére meggörbült gerince miatt, olyan friss szellemmel bír, mint fiatalabb korban is kevesen. Lassan mozgott, de megállás nélkül pörgött a nyelve. Ne értsen félre, percek alatt ráeszméltem, hogy nem várt meglepetésben van részem, a legkevésbé sem untatott. Elmesélte, hogy annak idején a Külügyben volt protokollos, bejárta az egész világot, és olyan összeköttetései voltak, hogy a legmagasabb beosztásban lévő miniszterek zargatták éjnek évadján, ha segítségre szorultak. Szép lassan, miközben bepillantást engedett emlékei felidézésével az életébe, kirajzolódott lelki szemeim előtt, egy fess, rendkívül jóképű, elismert férfi alakja, aki megnyerő külsején túl, éles eszével is belopja magát a női szívekbe. Vonásaiból megállapítható volt, hogy egykor csakugyan fess férfi lehetett. Pajzán vicceket sütött el, de olyan kedvesen és huncutul, hogy egy pillanatig sem gondoltam rá úgy, mint egy szenilis vénemberre. Csak még jobban megerősítette a bennem kirajzolódott portrét önmagáról, mint a nők, és a világ egykori kedvence. Mintha csak gondolataimba látott volna, remegő ujjai között a következő pillanatban már egy mobiltelefont szorongatott, melyben kikereste fiatalkori képét, ahol megbizonyosodhattam arról, hogy a ráncok és a görbe hát helyett, egykor egy izmos, sármos férfi alakját láthatta az, aki szemügyre vette.
Maga jutott eszembe. Bizonyosra veszem, hogy Ön azért nincs már köztünk, mert férfiúi hiúsága nem volna képes elviselni, hogy vénülő testbe legyen zárva az elméje. Ferenc az úr, akiről ez ideáig beszéltem, nem, nem Feri bácsi, ő kérem Ferenc, méltósággal viseli, hogy eljárt felette az idő, de nagy szívfájdalma, hogy beteg a teste. Hiába érzi magát még mindig annak a nőfaló fiatalembernek, aki volt, a tükör már réges-rég mást mutat. Borzalmasan keserű érzés lehet. Én még csak elképzelni sem tudom, maga pedig nem is akarta sem elképzelni, sem megélni ezt az érzést. Talán ezért is költöztették fel oda a magasba, oly messze tőlünk. Gyakran hiányoljuk, de tudja megértem. Így mindenkinek a szívében úgy él, mint az éles eszű, humoros, megnyerő férfi, aki medvés testalkata ellenére, kék szemével, szőke hajával és kreol bőrével mindenkit levett a lábáról egy perc alatt.
Az élet legnagyobb büntetése az öregedés úgy vélem. Legtöbbször az elme éppúgy elkopik, mint a test, de Ferencben tudja ez volt a szép. Belül, ő még mindig ugyanaz a magas beosztású ember a Külügyből. Csaknem egy órán át tartó jóízű beszélgetésünket egy pajkos viccel zárta, majd széles mosollyal, világító szemeivel, és sörtére nyírt, ősz hajába fejfedőt húzva, kilépett a hűvös januári délutánba. Egész nap nem tudtam kiverni ezt a szívmelengető élményt a fejemből. Azt kívántam bárcsak találkozhattam volna vele 50 évvel ezelőtt is. Ki tudja, talán maga meg is tette annak idején, Pest utcáin.
Öleli szerető lánya:
Manci
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez