Csend

Az emberi kapcsolatok csendjei sokrétűek és beszédesebbek minden kommunikációnál. Van gyógyító és simogató csend, amikor nincs szükség szavakra, csak a másik bőrébe suttogott, elfúló suttogásra, ahol a csend zenéjét hallgatjuk újra, egyre csak szorosan összebújva. Az ilyen csendben értjük leginkább a másik szavát, belefúrjuk magunkat az érzésbe, magunkra szórjuk és jólesőn betakarózunk vele, érezzük, ahogyan becéz és körülölel. Nincs szükség szavak, mondatok megformálására, egyetlen egy sem hangzik el, mégis úgy érezzük egész idő alatt beszéltünk, érzékeink figyelmen kívül hagyták a csendet.

Aztán van olyan csend, ami megsüketít. Amikor egy falióra ketyegését légkalapácsnak érzékeled az agyadban, beledübörög, ütemesen beledobol az egyébként is fájó és szívfacsaró csendbe. Amikor valakivel elveszíted a hangot, amikor minduntalan eltévedsz a hozzá vezető úton, amikor szavaid félúton felé meghalnak, és lehullnak élettelenül. Amikor hiába figyeled az arcát, már nem látsz egyáltalán semmit, mert bezárta előtted önmagát. Kezdetben önmagadat megerőszakolva, ökölbe szorult aggyal próbálsz kapcsolatba lépni vele, megtalálni az utat, amelyen régen eltévedtél. Navigáció kellene, külső segítség oda, ahová régen becsukott szemmel sötétben eltaláltál? Hiszen volt idő, amikor minden út a karjaiba vezetett, és ha el is kanyarodtál, vagy messzebb sodródtál, a szíved tudta az utat, a világ legvégéről megtaláltad volna.

Most pusztán fizikai közelségében próbálsz feloldozást találni, enyhíteni a lelked háborgásán. Ha valaki bezárja lelkének ablakát előtted, te is bezárod, és onnantól fáj a csend, megbetegít, lelassít, megöregít, erőtlenné tesz. Az emberi természet és az idő azonban együttesen bámulatos kombináció, a fásultság csendje is enyhül idővel. Továbbra sem találod felé az utat, de már nem is keresed. Idomított társ lettél e társtalan magányban, az sem zavar, hogy lelkileg nyomorított vagy, valódi éned ott hever valahol elhajítva, a hangosan ketyegő falióra rég elfelejtett, múltbeli szobájában. Ma a süvöltő csendben semmiségeket mondasz, üres frázisokat, fájdalmasan tompa tőmondatokat, ezek érnek el a másik emberhez manapság a leggyorsabban. Lelkének régen bezárt ablakán rozsdás a lakat, a semmitmondó, idomított mondatokra így válaszol, szintén üres közhelyeket, és te bekajálod a nulla információt, az üresen kongó junk food-dumát, és töretlenül hiszed, ez a harmonikus párkapcsolat.

Ilyen lenne egy emberi kapcsolathíd? Lakat a számon, lakat a lelkemen, mégis beszélem, lököm a semmit. Közben időnként virágot viszek egykori énem módszeresen, lassan ölő lélekméreggel elpusztított sírjára, sírok egy keveset, aztán visszatérek hozzád, a zéró kommunikáció birodalmába. Ez a fajta csend a legeslegártalmasabb az emberi kapcsolatok számára. Az ilyen típusú csendek legvégén semmi más nem vár, csak kiüresedett kagylóhéj-élet, a társas magány ingatag és iszapos alapjára épült idézőjeles társas kapcsolat. Ahol elveszíted önmagad, ahol beléd fojtják a szót, ahol bezárják és bezáratják veled a lélekablakokat, ahol minden nap ugyanaz, ahol már nem hallod a csendet és egyáltalán változtatni sem akarsz a helyzeteden. A szavak üres, értelmüket vesztett szürke buborékok a semmitmondó képregény életben. Ezt nevezitek kommunikációnak és emberi kapcsolatnak?

Igazi híd kellene, lélektől lélekig tartó.

Király Eszter

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!