Breier Ádám: „Bemutatni a zsidóságot a Holokauszt nélkül – már egy kicsit egészségtelennek tartom, hogy egy bizonyos traumához nyúlunk mindig vissza”

2024. február 22-től válik elérhetővé a mozikban Breier Ádám első nagyjátékfilmje, a Lefkovicsék gyászolnak. A hivatalos premier a Művész Art Moziban jön létre, ahol a vetítés után Nyáry Luca és Turai Barna fog beszélgetni mindarról, amit láttak vagy épp gondolnak a téma kapcsán. Biztosan szóba jön majd a zsidó önazonosság, vagy épp a nagynevű főszereplők mint Bezerédi Zoltán és Szabó Kimmel Tamás. Mi inkább arról beszélgettünk a rendezővel, hogy milyen hatásai vannak a kubai tanulmányainak, hogy kiváltott-e belőle nagyfokú bizonyítási vágyat az, hogy nem nyert felvételt a budapesti Színművészeti Főiskolára, vagy éppenséggel miért is fontosak a szeretetnyelvek az emberek között.

Amikor úgy megy oda Krasznahorkai Lászlóhoz, hogy az embert szeretné bemutatni az író mögött, és azt kapja tőle, hogy azt nem lehet, akkor mi az első reakció saját magában?

Egyrészt játéknak fogtam fel, másrészről meg a kamera nem hazudik. Nagyon sok minden kiderül már csak abból, ahogy az alany létezik, illetve ahogy tagadni és védekezni próbál önmagával kapcsolatban. Amikor New Yorkban laktam, volt egy dokumentumfilmes, aki épp egy Kelet-Németországbeli Stasi ügynökkel forgatott, és elmondása szerint direkt hozta a naív amerikait, mert ez a viselkedés annyira felbosszantotta ezt az ügynököt, hogy elmondott neki mindent. Nekem Krasznahorkaival nem kellett játszanom a hülyét, mert ez így ment á la natúr. Hozzá van szokva ahhoz a Laci, hogy elképesztően felkészült emberek próbálnak vele egy szintre kerülni, én pedig ezzel egyáltalán nem is próbálkoztam. Először biztos vagyok benne, hogy ő is megijedhetett ettől a szituációtól, aztán el kezdett aggódni, hogy akkor most valamit ki kell találni azért, hogy legyen értelme is a filmnek, de aztán szerintem – velem együtt – elkezdte végül élvezni a lazaságot meg a játékot, ami ezzel az egésszel együtt járt.

Laci azért elképesztően ügyes ebben a legenda építésben, és nagyon jó volt kicsit bekukkantani ennek a műhelyébe. Ő egy olyan varázsló, aki el is hiszi a varázslatot: amikor néha-néha kivillan egy kicsi műhelyszag, ott azért érzed az óriási rutint meg az elképesztő agyat. Nem kamuból tolja ezeket, hanem tényleg a saját univerzumában él.

Ha önről készülne el egy ilyen dokumentumfilm, akkor mi lenne a fő motívuma, amiről szólna?

Valahol biztos erről a filmes közegről szólna, arról, hogy nekem a filmezés egy kicsit olyan, hogy sosincs megoldhatatlan. Például, amikor kitaláljuk, hogy 300 ember lesz a box stadionban, miközben nincs rá egy vasunk se, aztán valahogy megvalósul. A tapasztalat az, hogy a válasz előbb-utóbb minden lehetetlenre az, hogy valamit kitalálunk, hiszen azért vagyunk itt filmesek, hogy megoldjuk! És meg is oldjuk. Számomra az a filmes, aki nem azt mondja, hogy nem lehet megcsinálni, hanem aki egyből a megoldáson kezd el gondolkodni.

Vérbeli filmőrültnek kell lenni ehhez az iparhoz: kivétel nélkül imádni a kihívásokat, és hogy sosincs kétszer ugyanolyan nap. Ez nem az a szakma, ahol idő van kétségbeesni. A Lefkovicsék gyászolnak filmnél is volt olyan, hogy amikor kiírta a telefonom a producer nevét, már egyből tudtam, hogy megvan a mai probléma, amivel foglalkozni kell. Alapból például az első félévünk nagy fejfájása maga a castingolás volt: az, hogy hogyan rakunk össze egy olyan családot, amiben mind a három szerep elég nehéz, ráadásul ritka is. Hiszen lássuk be, a zsidó boxedző a szubkultúra szubkultúrája, ahogy a vallásos exkatona és volt sportoló, aki ortodox is egyben, de Magyarországon a hatéves, héberül beszélő gyerek sem olyan, aki minden sarkon szembejön velünk az utcán.

A boxedző jelenlétén, mint néző, az első képkockák után valóban meglepődsz, aztán hirtelen belesimul a történetbe és valahogy rettentő szép párhuzamot húz a racionalitás és a hit közé. Ezzel az elejétől kezdve tudatában volt?

Rendesen küzdöttünk ezzel a legelején, mert az alapválasz a társírómtól Csaba Bálinttól az volt, hogy a legegyszerűbb és legtisztább kontraszt az az, hogy a vallásos ember ellentéte egy ateista értelmiségi. Én viszont nagyon nem szerettem volna ennyire elméleti szinten nézni, mert ha e szerint lettek volna bezárva egy házba, hogy az egyik szereplő ül a földön, a másik szereplő pedig egy könyvmoly, akkor maximum egy nagyon entellektüel-filozófiai vita jelenik meg, azonban az nem tudja előremozdítani se a jelenetet, se magát a történetet.

Az is az igazság, hogy maga a boksz vizuálisan nagyon tetszett – egy időben én is jártam bokszolni –, illetve a boxedzőkben is mindig volt valami különleges. Szegő János jó barátom, az édesapja pedig Szegő András volt, akit gyerekkoromban mindig láttam jönni a magyar válogatott melegítőjében, a már majdnem agyonhordott mezében, szóval ez egy létező dolog is, ez a fajta valóság. Papp Lacinak Adler Zsigmond, egy zsidó bácsi volt az edzője, aki a magyar boksznak a legkultikusabb alakja.

Van a bokszon belül egy kisebbségi sport hangulat, ami számomra eléggé izgalmas közeg: elkezdtük jobban felfedezni, majd ezek alapján próbáltuk tovább szerkeszteni a történetet: mit ad egy ilyen személy, és mi lehet az, amitől a fiát ebbe az ellentétpárba teszi.

Mikor válik az intuíció tudatossá?

Az első filmes mindent letesztel. Bár Bezerédi Zoli ott volt a fejünkben az elejétől kezdve, azért nem az volt, hogy megkerestük és rögtön neki is adtuk a szerepet. Annak ellenére, hogy egy Kossuth-díjas színészről van szó, 100%-ban odatette magát, jó pár casting meghallgatásra eljött és bohóckodott a többi jelölttel. Megharcolt ezért a szerepért.

Az első filmes nem hisz el semmit. Sokszor mondták, hogy profik vagyunk, nem kell ezt túltárgyalni, én meg erre mindig azt reagáltam, hogy lehet, hogy ti profik vagytok, de nekem szükségem van az effektív kipróbálásra ahhoz, hogy el is tudjam képzelni ezt az egészet magam előtt. Azzal is tisztában voltam, hogy nemcsak az első filmesség-, de az alacsony költségvetés miatt sem lesz elég időnk, és hogy ez egy erőltetett menet lesz, de sikerült a végére kiharcolnom a színészpróbák mellett azt is, hogy egy kamerával nagyjából nézzük végig az összes kérdéses jelenetet. Amiket nem fotóztunk körbe vagy ott helyben imprózva találtuk ki, azokkal sokkal lassabban is haladtunk, sokkal nehezebben is álltak össze. Ezért bizonyos dolgokban jó, amikor az ember próbál, de bizonyos dolgokban meg jobb, ha nincs túltolva.

A profi színésznél minél többet próbálsz annál jobbá válik, az amatőr viszont ezzel szemben, ha minél kevesebbet. A kezdőknél amúgy is általában folyamatosan átírom a szöveget, hogy ne mondják el kétszer ugyanazt. Sokszor van az, hogy amikor az adott színész már szuper jó, akkor nem állunk még készen, és mire mindenki készen áll, ő már kiégett, tehát ezekkel az arányokkal, az idővel való manageléssel – ne használjuk el túl korán vagy túl későn –, ezzel is mindig erősen játszani kell. Ahogy arra is nagyon kell ügyelni, hogy két teljesen más igénnyel rendelkezőt hogyan lehet összeereszteni: vajon mit kell együtt-, mit kell külön próbálni? Ezek általában mindig kicsit lutrik, az intuíciókra való hallgatással együtt: vajon ez a jelenet jobb lesz, ha most nem erőltetem tovább? Vajon, amikor a színész szerint már sok, de mégsem állunk meg, mert érezzük, hogy még jobb lesz, akkor az valóban jó döntés?

New York és Kuba tanulmányok. Itt, az első nagyjátékfilmjénél melyik filmes tanulmány utóhatása érződik?

New Yorkban csak egy forgatókönyvírói tanfolyamról beszélhetünk, míg Kubában 3 évig jártam egy rendes főiskolai képzésre, így a rendezéseim szempontjából mindenképp az utóbbinak van nagyobb hatása. Ráadásul rengeteg színészóránk is volt, és az elmúlt 10 év inkább ezeknek az elhagyásáról szólt: többször belefutottam abba a hibába, hogy ezeket a nagyon iskolában megtanult színészgyakorlatokat egy profi színésznek előadtam, hogy hogyan is kéne játszania, mit is szeretnék most gyakorolni, erre a színész csak így nézett rám, hogy te jó Isten, mit hisz ez a rendező, hol vagyunk. Ezek a gyakorlatok azért többnyire arról szólnak, hogy hogyan tudják segíteni a színészt, azonban, aki már lenyomott negyven filmet, az úgy van vele, hogy nyomjátok meg a piros gombot és haladjunk.

Azonban voltak olyan gyakorlatok, amiket át tudtam ültetni a való életbe, például a Lefkovicsék gyászolnak forgatásánál: meg lehetett kérni Bezerédi Zolit, hogy bár tudom, hogy számodra nem hasznos, de ebben a jelenetben a 14 éves amatőr szereplővel vagy együtt, és neki nagy segítség az, ha megállsz és tartasz vele egy szemkontaktust azért, hogy ne meneküljön ki állandóan az adott szituációból. Születtek olyan felvételek, amik most már egy teljességgel megteremtett, készakarva létrejött jelenetnek tűnnek, pedig mondjuk, amikor ülnek az asztalnál, ott a Szabó Kimmel közelijét két nappal később vettük fel, és egy lámpával beszélgetett, mivel egyedül volt. Tomi viccesen meg is jegyezte, hogy a lámpával sokkal jobb vagyok, ne is üljön ide senki.

De talán a legemlékezetesebb, amit a mai napig is még sokszor használok, az a Meisner technika, amit 3 hétig egy angoltanárral tanultunk. Kicsit Sztanyiszlavszkij után szabadon, egy mellékágú oktatás, aminek a lényegét röviden úgy lehetne összefoglalni, hogy attól tud egy ember jól játszani, ha önmaga helyett a színész partnerére koncentrál. Az ilyen gyakorlati órákon tényleg ezek mentek, és egy idő után mentél a folyosón és csak azt vetted észre, hogy az emberek helyett az érzelmeiket látod.

Egészen elképesztő emberi dolog másokhoz kapcsolódni.

Az is egy nagyon érdekes folyamat, ami által megtanulod, hogyan tudsz azonnal úgy a másikhoz szólni, hogy közben észreveszed mibe is van éppen, és ezt a tudást empátiává vagy képes átformálni. Persze tévedhetsz, de az erre való nyitottságnak a kifejlesztése szerintem kötelező oktatásnak kéne lennie. Ráadásul egy filmnél, ahol irdatlan mennyiségű embert kell motiválni, én is jobban törekszem erre a kapcsolódásra, hiszen nem egy diktátor szeretnék lenni, aki mindenkit leural, hanem azt szeretném, hogy minden egyes stábtag azt érezze, hogy jó volt ezen a filmen közösen együtt dolgozni.

Budapesten is jelentkezett a Színművészetire, de nem vették fel. Ez kialakított egyfajta bizonyítási vágyat a szakma felé, vagy elengedte?

Persze, azért az megvan, hogy én is itt vagyok, figyeljetek rám, és hazudnék, ha azt állítanám, hogy soha nem volt meg bennem a remény, hogy majd egyszer utolérem őket. Közben meg az is ott van, hogy pontosan tudom, hogy én sem vettem volna fel akkor saját magamat, azt a 24 éves Breier Ádámot. Enyedi Ildikó indított akkoriban osztályt, és ha az utolsó utáni fordulóba gyártott felvételi filmemre visszaemlékszem, akkor őszintén mondhatom, hogy mennyire pocsék volt. Az ember már akkor is látja, de persze reménykedik, hogy csak ő maga gondolja úgy, hogy mennyire szart csinált, és a nagy vizsgabizottság majd meglátják benne a lehetőséget.

Viszont más szempontból a kubai iskola az zseniális volt, és egy cseppet sem bánom, hogy egy ekkora kerülővel – valószínűleg jóval lassabban is –, de sikerült visszajutni és filmeket rendezni. Viszont az én életem ebben a kubai Gabriel Garcia Marguez által létrehozott főiskolán valószínűleg egy mini sziget a szigeten belül: bár nem voltunk mindig az intézményben, de azért egyfajta rezervátumként üzemelt. Egyébként ez meg is jelenik akkor, amikor belép az épületbe az ember, és az első igazgatótól származó hatalmas idézet fogadja: „Legyen ez az utópiának az otthona, aminek definíciója szerint nincs otthona.” Ha valaminek a megszüntetése vagy egy új szabályozás történt, mi is mindig ehhez nyúltunk vissza. Amikor például nem lehetett 35-re forgatni, akkor is tüntettünk, hogy arról volt szó, hogy ez az utópia helye és nem jönnek be ide ilyen nagy gazdasági szempontok. Volt abban a helyben valami nagyon varázslatos. Az igazi Kubából is mindenki nagyon vágyott arra, hogy egy kicsit belekukkantson abba, ami ebbe az épületbe zajlott.

Az elején említette, hogy nincs lehetetlen a filmiparban. Akkor ezek szerint a filmkészítésben mindent szabad?

Mindent lehet, de nem minden jó filmen, hiszen most őszintén, a film az azért egy eléggé buta műfaj. Egy regénnyel például sokkal másfajta komplexitásokat lehet létrehozni, a filmnek van egy ilyen nagyon összekomplexált világa, ahol a néző nagyon könnyen elvesztheti a figyelmét, ha nem tudja konkrétan, hogy miért is ül a moziban. Egy filmen mindennek egy irányba kell mutatnia, és ezért le is van egyszerűsítve és marhára nem úgy történnek benne a dolgok, mint a valóságban. Például a való életben az embernek egyszerre hat célja is lehet, viszont ha a filmben van ennyi célja valakinek, akkor megbolondulsz és szétesik az egész. Irtó idegesítő úgy filmet írni, hogy folyton azon gondolkodsz, hogy milyen unalmas az egyik karakter, de aztán addig matatod, hogy elkezded érezni azt a fajta komplexitást, amitől végre nem csak papíron létező személynek tűnik.

Azonban a valódi dramaturgia, vagyis a klasszikus hollywood-i struktúrák nagyon sokszor elképesztően buták és egyszerűek. A kötelező sémákról beszélek most, miszerint a szereplő azt szeretné hogy, de ebben az akadályozza hogy, és azért legyen egy nagy fordulat is a történetben. A jó művészfilmek ezeket elég jól fel tudják rugdosni, viszont ezt azért tudják megtenni, mert az emberek ismerik a klasszikus struktúrákat, a felrúgás pedig a struktúrák követése. Például, amikor van egy cél nélküli antihős, aminek a húzóereje pont a céltalanság – ez a klasszikus struktúrával való ellenszegülés. A valamivel tisztában vagyok, de csak azért sem azt csinálom elv működése.

Ha már irodalom! Van-e kapcsolódás a 2020-as regénye, a Tátott száj és a most debütáló Lefkovicsék gyászolnak között?

Volt egy mondás a családomban, hogy ott a dédnagymama sírja, és vele szemben, abban a sarokban lesz majd a sírja a nagymamámnak, és amíg élt, ebben ő is meg volt nyugodva. A temetés napján derült ki, hogy az a parcella az mégsem ott van, hanem mondjuk 50 méterre arrébb, mi meg akkor ott álltunk impotensen, hogy most mi legyen: kezdjük el kiverni a balhét, vagy ússzunk az árral? A végén el lett temetve a másik helyre, azonban a zsidó vallásban nincs újratemetés. Ebből az ősi élményből indult el a Tátott száj, és ha jobban belegondolok, akkor az egész hittel való játék is ebből a temetés sztoriból született meg.

Az a regény egy kicsit olyan, mintha az addig meg nem valósított dolgaim kerültek volna bele. Lefkovicsék gyászolnakhoz talán csak maga az ötlet kapcsolódik, mármint hogy a zsidó gyász, mint szertartás az egy jó kerete egy filmnek. Ez a van hit, nincs hit dilemma egy működő módszer lehet arra, hogy

bemutassuk ezt a szekuláris zsidó közeget ahelyett, hogy a holokauszthoz kapcsolnánk őket, amit egyébként személy szerint már enyhén unok is. Arról nem is beszélve, hogy egészségtelennek tartom, hogy egy bizonyos traumához nyúlunk mindig vissza. Viszont az érdekes témának tűnt, hogy a megírt karakterek nagy része vallástalan alapú zsidó, akik mégis valahogy zsidónak identifikálják magukat, és ahhoz, hogy ezt az ateista zsidóságot identifikáljuk, ahhoz mégis csak vissza kell nyúlnunk a hithez.

Ez pedig az én történetemből jött, amikor a nagybátyám ott a temetésen meglátta, ahogy a nagymamámra éppen rátették a köveket nagy imádkozásokkal fűszerezve, és ettől ő teljesen kikészült: nem értette, mi ez az őrület, és azt akarta, hogy azonnal hagyják abba. Tehát ennek a misztikumnak az izgalma az, ami elindított bennem valamit, meg az is, hogy személy szerint én nem hiszek, de ha az elmúlt harmincöt generáció sem hitt volna, akkor valószínűleg nem lenne ebből az identitásból semmi. Emiatt bennem egyfajta tisztelet is van a családfa felé.

Ayn Rand írta az egyik könyvében, hogy amikor egy ember a hit felé fordul, akkor lenne valójában szüksége az értelemre. Számára mi a hit?

Alapvetően nem vagyok hívő, de szerintem a hit az, amikor alávetem magam a kiismerhetetlennek. Igazából senkitől – hívőtől és nem hívőtől – nem hallottam még egy emberi aggyal felfogható választ sem arra, hogy mi is az a végtelen mondjuk. Ezek annyira nagymértékű kérdések, amikkel egy hétköznapi értelmiségi sem nagyon tud mit kezdeni, ezért úgy látom, hogy inkább eltolja magától. A hit egy kicsit a belefolyása abba, hogy van valami nagyobb erő, ami tudja és én meg nem, s mégis valahogy békében van ez a fajta nézőpont egymással sőt, talán a kettő közti különbség az az, hogy hogyan viszonyulok ehhez: az egyik fél azt mondja, hogy ez megmagyarázható, csak nincs rá válaszunk, a másik meg azt mondja, hogy ez megmagyarázhatatlan és meghajolok ezelőtt a megmagyarázhatatlanság előtt.

És attól, mert számomra kínai, még csodálattal tölt el, hogy emberek erre a hitre ennyi időt tudnak szánni. A film miatt elmentünk Szabó Kimmel Tamással zsinagógákba is, hogy részt vegyünk a reggeli imádkozásokon, ahol körülbelül egy mondat – „az örökkévaló a mindenható” – van 677 ezerféleképpen megfogalmazva. Ezek a mantrák azok, amik a leginkább segítenek az embereknek, és amikor reggel ezt elmormogják, már kisimulva is jönnek ki a zsinagógából, tehát számomra inkább valamiféle meditatív hatásúnak tűnik az egész.