Az emlékeink rabjai vagyunk
Az emlékeinket gondosan elhelyezve egy zsákban a hátunkon cipeljük. Ragaszkodunk hozzájuk, mert ez az egyetlen dolog ami örökre megmarad a múltunkból és az állandóan változó, múlandó énünkből. Őrizgetjük őket, mert ezekhez tudunk visszasétálni egy önmarcangoló találkozásra amikor csendben elkezd távozni mellőlünk minden. Közben hajlamosak vagyunk megfeledkezni róla, hogy ezeknek a nehezékeknek a súlyai csak megtörnek bennünket.
Emlékeink egyszerre tartanak életben és gyilkolnak meg, mert velük együtt gyűjtjük a lezáratlan, oda nem való érzelmeket is. Nehéz megválni átélt pillanatoktól, főleg mikor még az idő is megszépíti őket. Az idő.. Az a bizonyos, ami a hervadó rózsát is képes újjáéleszteni amikor hiányérzet lép fel bennünk. Márpedig, amíg nem a megfelelő helyen vagyunk mindig hiányolni fogunk valamit, ami már csak a múltunk egy kis darabkája. Egy személyt, egy mosolyt, ölelést, érintést, átnevetett éjszakát, egy érzelmet ami a legtöbbet hozta ki belőlünk.
Hiányoljuk, mert valahol rettegünk attól, hogy ezek sosem következhetnek be újra. Olyan kevés meghitt, őszinte boldog pillanatban van részünk életünk során, hogy legszívesebben soha véget nem érőnek kívánnánk őket és ezekkel együtt merülnénk feledésbe mi magunk is. Ki vagyunk éhezve a szeretetre, törődésre, amit néha csak a visszaemlékezésekkel kapunk meg. Vágyunk arra, hogy mindig érezhessünk valamit és legyen hova menekülni az üresség elől, még ha csak képzeletben is tehetjük ezt meg. Van, hogy még a sóvárgó, sanyargató érzelmeket is könnyebben elviseljük mint azt, hogy nem lehet bennünk semmi. Ezekkel becsapva lelkünket, túlzott kötődésre invitáljuk egy értelmetlen érzés irányába. Pedig saját magunk ellenségei vagyunk, amíg a régi, kitaposott utunkon levő emlékeink felé lépegetünk vissza.
Akármekkora közhelynek számít, minden okkal történik az életünkben. Hiába kergetjük azt az illúziót, nem melengethetünk a szívünkön akárkit. Ha elfogadjuk ha nem, előbb vagy utóbb minden a helyére kerül. Marad aminek maradnia kell és kihullik az, ami már nem minket szolgál és amit az élet nem nekünk szánt. Nehéz igazodni a változáshoz, de minél tovább gyászolunk magunkban, annál több új esélyt és lehetőséget veszünk el magunktól és az újrakezdéstől. Minden tökéletesnek hitt pillanatnál létezik tökéletesebb és minden felülmúlhatatlant végül felül fog múlni valami más. Hiszem, hogy minden csalódás és elvesztés csak közelebb juttat oda, ahol végül örökre maradhatunk. Ahol majd nem emlékekből kell táplálnunk a szeretetünket. Ahol a vágyainkról való fantáziálást felváltja a megélés. Ahol minden nap úgy érezzük, hogy igen megérkeztünk oda ahova elindultunk minden kezdetnél. Ahol megfelelő bánásmód van számunkra biztosítva. Ahol ezek a cipelt terhek egyedül a személyiségfejlődésünk részeiként és ugródeszkáiként maradnak meg tudatunkban. De amíg kiskapuk nyitogatásával vissza-visszatekintgetünk oda, amit az idő kereke köddel borított el, nem leszünk képesek teljes mértékben nyitni a világ felé.
Sosem késő változtatni a nézeteinken és kihozni a legtöbbet a hátralevő életünkből. Az egyik boldogsághoz vezető opció az, hogy megtaláljuk a módját annak, hogyan engedjük el azt ami elmúlt, amin változtatni már nem tudunk. Fogadjuk el, hogy semmit nem véletlenül kell a hátunk mögött hagynunk. Adjunk időt az öngyógyításnak. Éljünk meg minden aktuális pillanatot és engedjük be a felüdítő boldogságot és csak az igazán fontos dolgok számára teremtsünk teret magunkban. Mielőtt eljön az az ideje annak, hogy a szálló köddel már mi is csak emlékek maradunk..
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez