Az életöröm teszi
A szerelmeim jutnak eszembe. Álltunk a szakadó hóesésben, ő belecsókolt a nyakamba és a fülembe súgta, hogy szeretlek. Kézenfogva szaladtunk az esőben, majd hirtelen megálltunk és vadul csókolózni kezdtünk. Hálózsákban feküdtünk egy parkban, a hálózsákok között fogtuk egymás kezét, úgy bámultuk a csillagokat. Átnevetett vacsora, sangria, tánc a parkban. Hajókázás, csokis pillecukor…
Bár az emlékek szereplői mind mások voltak, egyetlen dolog közös volt az élményekben, az életöröm, ami átjárta minden sejtem, mikor átéltem őket. Az erő, amit ez az öröm hívott elő bennem, s ami annyi minden előtt megnyitotta az utat. Előhívta bátorságom legjavát, ami a céljaim eléréséhez kellett, a tekintet, ami elveszett az enyémben, bizalomról és biztonságról biztosított.
A boldogság áramlást hoz az életbe, a megosztott öröm megsokszorozódik és növeli belső erőnket. Az embernek mindent meg kell tenni azért, hogy boldog legyen, magyarázom egy gyerekkori barátomnak. Mert akkor él igazán, és akkor tud minden más is a lehető legjobban alakulni az életében. Ha van kihez hazamenni, van kiért várni az estét, van kivel meginni egy pohár bort, vagy sétálni egyet. Muszáj tenni érte, fakad ki belőlem, különben semmi értelme az egésznek. A baj az, állapítom meg komolyan, hogy az emberek olyan sokáig vannak egyedül, hogy elfelejtik milyen jó élni, úgy igazán. Milyen jó valakivel bárhogy együtt lenni, milyen jó valakihez tartozni és nem látják, milyen szegényes az életük enélkül. És mikor meglátják, ha meglátják egyáltalán, úgy találják, már késő... az a sok hiába veszett év…
Pedig nem, soha nem késő, mindig megteheti az ember az első lépést. Elhagyhatja a komfortzónáját, evezhet veszélyesnek tűnő vizekre, és igen, nyithat mások felé. Muszáj cselekedni, mondogatom hangosan, muszáj cselekedeni, mindenkinek, nekem is!
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez