Az egyik legszebb napon. Április tizenegyedikén.

A költészet napján múzsákról, időről, és az emberről.

Szeneskocsi alatt megbújik a költő,
Éve alig tucat, kora emberöltő.

Nem figyel a Napra de belülről ragyog,
Tudja jó előre mitől lesz ő nagyobb.

Mit is jelent a költészet egy.olyan korban, amikor a múzsák egyre halkabbak, és nincsen vagy egyre kevesebb a kapaszkodó? Amikor hol szétatomizált, hol összeragasztott a világ. És se cél se eszköz, csak fenntartás vagy éppen szinten tartás.

A versek talán az iskolapadban jelenthetnek valamit, amikor valaki odafigyel. Mert talán ott érdemes a legjobban vigyázni mindenre. Hogy ne a gyorsaság nyerjen. Mert az önmagával is folyamatosan versenyző világ megöli magát. Önpusztító, mint egy sztár. És ha túl sokan állnak a színpadon, a végén senki sem marad.

Bár valójában minden csak tükör.

Ha valaki bele mer nézni, az már félig megnyerte a csatát.

Vagy éppen akkor kezd el élni.
Akkor is ha a költészet napja (hiába) születésnap, ott van benne a halál is.
Csak az évszámok pörögnek.

De az is emberi találmány.

Az idő önmagában nem létezik.

Kortalan minden.

Minden, ami ér valamit.