Nagyon régen esett meg mindez leányom. Olyannyira rég, hogy csak nehezen emlékezem. Háborús időszak volt, az emberiség békétlen kora zajlott, úgy jártak egymást ölni mind, mintha munkába igyekeztek volna. Ez volt a hivatásuk.

                                    

A jóapád is besorozták, ottfelejtett engem, egymagam a poros kisvárosban, pénz nélkül, adósággal, egy szegényes házban. Semmi mást nem hagyott hátra csak a várakozást és a reményt, hogy talán egyszer visszajön. Én minden nap vártam, és minden nap imát mondtam.

Tudod, lányom, nem olyan voltam, mint a többi asszony. Az emberek pedig nehezen fogadják el, ami kicsit is különböző. Hogyan is lennének képesek elfogadni azt, aki másmilyen, hisz Isten a saját képére formált mindenkit. Ugyanolyannak kell lennie mindnyájónknak, kőtáblákra vésett parancsolat szerint kellene leélnünk egy életet. Billogot sütöttek annak bőrébe, aki nem volt hozzájuk hasonlatos. A szájukra vették, meghurcolták, aztán elkergették, mint ahogy tették velem is abban a régi, békétlen időben. Szerettem a hazámat, Itália vére folyt ereimben, imádtam a perzselő napnyugtát, a szenvedélyes tánczenét és fekete csipkét. Vérbeli, olasz asszony voltam, koromfekete hajjal. Éhező férfiszemek lesték léptem, de én csak lehajtott fejjel mertem járni, tudtam, mekkora veszélyt jelent egyetlen pillantásom.

Aztán apád halálhírét hozták a nagy háborúból, és

onnantól fogva minden esemény gyors sodrású folyammá változott. Kérők sora jött, nős férfiak tisztességtelen ajánlatokkal zaklattak, gazdag agglegények és félénk suhancok leskelődtek utánam. Az utca népe hamar a szájára vett. Az asszonyok összesúgtak a hátam mögött, és elkezdték szőni nyúlékony pletykáikat. Ragacsos lett minden tőlük, mint az ökörnyáltól a szőlőlugasos, őszi határ. Nehéz idők voltak, mennyire nehéz évek voltak azok leányom. Jóformán nem volt mit ennem. Az égből bombákat szórtak, én pedig éheztem és reszkettem. Aztán levágtam hosszú, fekete hajam és vörösre kentem. Beálltam a szajhák közé, akik német katonákkal henteregtek. Így éltem akkoriban és majdnem belehaltam. A város szép lassan kitagadott. A béke hajnalán, a háború végén, dühödt asszonyok felajzott serege húzott végig a téren. Fürtjeim levágták, széttéptek és összerugdostak. Olyasvalamiért haragudtak rám, amit sosem tettem. Hisz nem háltam férjeikkel, mégis gyűlöltek, mert nem voltam olyan, mint ők. A béke első napján szembesültem a legszörnyűbb békétlenséggel. Elfutottam városomból, és sosem akartam hátranézni.

Hónapok múlva tértünk vissza, amikor apád megkeresett és hazahozott. Visszamentem oda, ahol elvették a becsületem. Akkor én már nem voltam a régi, az a rengeteg minden, ami történt megváltoztatta

külalakom. Újra végigsétáltam elátkozott városom régi főterén és a pletykára éhes tekintetek derűsen konstatálták, hogy egy másik nő sétál közöttük. Pár kilóval több volt rajtam, a ruhám szegényes volt és kopott, a régi fényem pedig ők maguk szaggatták miszlikekre. De rám köszöntek és a nevemen szólítottak. Most már olyan voltam, mint ők. Megaláztak, megtörtek és én akaratomon kívül is, de beálltam a sorba. A férjeik már nem akartak engem, nem jelentettem veszélyt rájuk. Parányi életükben nem voltam többé veszélyes elem. Csak egy egyszerű asszony voltam, ők ott akkor úgy hitték, hogy onnantól fogva közéjük való.

Tudod, lányom, több választás is van az életben. Lehetünk szajhák vagy tisztes családanyák, eladhatjuk testünket, vagy örök életre esküt tehetünk egyvalakinek. Vannak tévedések, és azt se feledjük el, hogy a háború és az éhség minden törvényt felülír. Majdnem belehaltam a békétlenség korába, de ma sem tehetnék másként, mint ahogy akkor cselekedtem. Túl kellett élnem, hogy te ma itt lehess. Egyvalamit viszont ne feledj el: az emberek nem lesznek képesek sosem fejet hajtani azelőtt, ami másmilyen, mint ők. A millió lúd azt az egyetlen hattyút egy életen át üldözni fogja. A legvégén pedig széttépi és megeszi.

                      

Maléna Scordia tündöklését és bukását leírta: Szentesi Évi

• kékharisnya lelki társ

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!