Halogatsz? Nem mennek úgy a dolgaid, ahogy szeretnéd? Úgy érzed, nem vagy hatékony abban, amit csinálsz? Félsz megvalósítani a terveid? Könnyen lehet, hogy a folytonos agyalásod térít le a helyes útról.
Az agyalás sokszor a traumatizált belső gyermekünk reakciója. Ha gyerekként el voltunk árasztva, túl voltunk terhelve a szüleink problémáival, elképzelhető, hogy berendezkedtünk egy folyamatos készenléti állapotra.
Aki egy érzelmileg túlterhelő közegben nőtt fel, annak az az alapélménye, hogy bármikor lehet baj, bármikor kitörhet a balhé, a veszekedés. És mivel egy gyerek a biztonságra törekszik, igyekszik valahogy ellentartani ennek a feszültségnek – például villámhárító szerepet tölt be a szülei között vagy próbálja megmenteni őket, megoldani az ő problémáikat. Ez óriási teher egy gyereknek, amivel ráadásul magára marad.
Felnőttként ez a trauma úgy jelenhet meg az életében, hogy folyton a problémákra, a lehetséges bajokra van kihegyezve a figyelme, ami egy állandó feszültségben tartja. Fél attól, hogy elhibáz valamit, hogy megbánt valakit, fél a külső kritikáktól. Ez a félelem egy dermedtségben tartja. Lemerevedik, és nem tud elindulni a céljai felé. Mivel fél az esetleges problémáktól, kudarcoktól, inkább bele sem kezd dolgokba. Halogat. Vagy ha bele is kezd, ráfeszül, túlagyalja, túlkontrollálja.
A kiút ebből a működésmódból a felismerés. Ha rálátunk arra, hogyan működünk, és honnan hozzuk ezt a működésmódot, tudunk változtatni rajta. A változtatás pedig úgy tud működni, ha együttérzéssel is társul. Ha nem a hibákat keressük magunkban, hanem együttérzünk a belső gyermekünkkel, megértjük őt, és fel tudjuk vállalni a gondoskodó szülő szerepünket is.
Ehhez az is kell, hogy letegyük azt a terhet, amit addig cipeltünk: a másokért vállalt felelősség súlyos terhét. Ha megértjük, hogy nem a mi dolgunk megoldani mások problémáit, nem kell és nem is lehet megmenteni másokat, és nincs velünk semmi baj, el tudunk kezdeni a saját életünkre figyelni, és a saját utunkra fókuszálni. Nem viszi el a figyelmünket a felesleges agyalás, nem leszünk folyamatos készenlétben, nem akarunk mindent kontrollálni, hanem tudunk bízni az életben és magunkban.
Megérkezhetünk az ősbizalom állapotába. Rájöhetünk, hogy nem kell mindent előre tudnunk és minden lépést megterveznünk, hanem tudunk bízni az élet áramlásában, és bele tudjuk engedni magunkat az életbe. Irányítjuk, amit tudunk, és amire van ráhatásunk, a többit pedig az életre, a sorsra, a Jóistenre bízzuk.
Az ősbizalom, a stabilitás és a fókuszáltság hármasa szükséges ahhoz, hogy a saját életünket éljük, méghozzá úgy, ahogy nekünk a legjobb. Ezt a minőséget megtalálhatjuk magunkban az önismeret segítségével. Azért szeretem a szomatodrámát, mert élményeken keresztül juttat el a traumától az oldódásig, a belső konfliktustól a belső békéig.
További írásaimat a Facebook oldalamon olvashatod.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez