Az Ex és Budapest
Tudjátok, van az az időszak. Az a bizonyos szakítás utáni holtidő, amikor egyszerűen minden a másikra emlékeztet. És, ha ez önmagában nem volna tényszerűen szar, akkor még jön az az érzés is, hogy na, most nem futhatok össze vele… sehol.
Értitek ezt? Hogyan lehetséges az, hogy egy szakítás után, amiben tételezzük fel, hogy mi vagyunk a szenvedő alany, azaz, akit lapátra tettek, és mégis bennünk van az a feszítő érzés, hogy legszívesebben elbújnánk a világ elől? Vagy második opcióként esetleg megfordul a fejünkben, hogy elköltözhetnénk a városból. Nem olyan „távolra”, csak mondjuk Új-Zélandra. Ahol tuti, hogy nem botlunk bele a másikba.
Szörnyű, de igaz, hogy valami fék keletkezik bennünk, és szinte osonkodva vonulunk végig a belváros forgalmas utcáin. Nem akarunk elmenni szórakozóhelyekre, mozikba, éttermekbe, mert ki tudja, hogy hol botlunk újra egymásba. Nem merünk ellenkező neműekkel kimozdulni sem, mert mi lesz, ha találkozunk véletlenül és félreérti? Akarjuk, hogy félreértse? Jó lenne? Nem lenne jó? Millió önmagunknak feltett együgyű kérdés, ami legtöbbször nem vezet sehova.
Vajon mitől félünk ennyire? Nehéz eldönteni, hogy mi a rosszabb. Az, hogy esetleg valaki más oldalán látjuk viszont a számunkra szeretett személyt, vagy az, hogy egy 3 perces kínos beszélgetés (makogás) jönne létre kettőnk között. Mindenesetre, erre őszintén szólva lelkileg sokan nem állunk készen… ki tudja meddig.
Ilyenkor érezzük igazán azt, hogy mennyire kicsi is ez a város… legalábbis most biztosan az… kettőnknek.
De megnyugtatásképpen azt azért nem árt tudni, hogy eljön az az idő, amikor egyszerűen csak letesszük ezt a lelki terhet, és finoman szólva, le fogjuk szarni, hogy mások mit gondolnak. Eljön az a pillanat, amikor majd szembe tudunk nézni a másikkal, ha kell, anélkül, hogy azt éreznénk, el akarunk süllyedni a talajszint alá, mert bár közhely ugyan, de az élet tényleg megy tovább…
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez