Árnyékban járni
Korai sebzettségem és traumáim miatt viszonylag korán fel kellett nőnöm. Ez kialakított különböző megküzdési módokat, hibás mechanizmusokat bennem.
Valaha ezek menekülési technikaként funkcionáltak az olyan jelentős életszakaszokban, ahol nem volt lehetőség mély, komoly érzelmek/ érzések megélésére. Azok a hibás felvett minták amik valaha átsegítettek egy-egy nehézségen, a jelenben komoly küzdelmeket, tévutakat eredményezhetnek személyes és párkapcsolati terünkben.
Mindenkiben ott él a sebzett, belső gyermeki énje aki szeretné ha felnőtt énünk figyelne rá és meghallgatná, validálná érzéseit és igyekezne a valódi gyógyulását elősegíteni. Az egyik legtipikusabb elkerülő magatartás a tagadás. Sokáig képesek vagyunk ignorálni belső gyermeki énünk érzéseit, főleg olyankor mikor az élet nehéz helyzetek elé állít. Külső tényezőkben keressük a megoldást és a fogódzzót. Sokszor az az illúzió lép fel bennünk, hogy a múltban elszenvedett fájdalmaink, valójában nem hagytak rajtunk olyan mély nyomot, képesek lehetünk “kivágni” ezeket, tudomást nem véve róluk. Akár még úgyis menekülünk, hogy közben érezzük mennyire letaglóztunk vagy megsebeztek minket. Elfordíthatjuk a figyelmünk és azt hihetjük továbbléptünk de ezek a negatív érzéseink, méregként beszivárogva megtalálják az utat életünkben és párkapcsolatainkban.
Az igazság az, hogy amíg kerüljük a munkát, hogy ránézzünk belső gyermek énünkre, valójában ignoráljuk a teljes valónkat és kapcsolatunkat önmagunkkal. Valódi érzéseink kerülése miatt hajlamosak lehetünk úgy viselkedni, hogy azzal szabotáljuk emberi kapcsolatainkat. Például vetítünk magunknak és partnerünknek vagy a düh és megnemértettség mezsgyéjén eltoljuk magunktól a szeretet. Konfliktushelyzeteinkben pedig inkább befelé fordulva, leeresztve, lassan izolálódunk. Az is előfordulhat, hogy túl sokat engedünk környezetünknek. Ha nem ismerjük és tiszteljük határainkat könnyedén engedélyt adhatunk, hogy rongyként bánjanak velünk. Amennyiben előttünk nem volt egészséges modell határaink meghúzására, nagyobb eséllyel normalizálunk negatív viselkedési mintákat emberi kapcsolatainkban.
Amikor nem tudjuk megőrizni és priorizálni személyes jóllétünket, azáltal, hogy helyesen tudjuk megítélni mikor mondhatunk nem-et és választhatjuk önmagunk az épülésünk érdekében, akkor sokkal tovább benne ragadhatunk kapcsolódásokban, amik nyilvánvalóan nem nekünk valók, egészségtelenek számunkra. Ennek jelentős oka lehet alacsony önértékelésünk, ami szintén gyerekkori élményeinkhez vezethető vissza.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez