Anyás esték: „Most már én vagyok a nő, aki összetartja ezt a hártyavékony tökéletességet.”
Valószínűleg én olyan valaki vagyok, akire az egyre hűvösödő esték nagy hatással vannak. Ilyenkor valahogy szentimentálisabb vagyok, mint máskor.
Hatalmas esti fáradt sírások után mostanában csak kiállok az erkélyre, kifújom magam, és számot vetek, hálás vagyok.
Hálával tartozom a sorsnak, hogy nekem ilyen utat írt, és ha már így alakult, igyekszem két lábon végig taposni a megírt sorokon. Csodálattal nézem Patrikot, nem érdekel a tévé, a rádió, csak hagyom magam elveszni az estékben. Lekapcsolom a villanyt, és a légzésfigyelő halovány kék fénye mellett próbálom megérteni, és megélni az életem változását.
Látom a várost, és visszaemlékszem a helyekre, amiket bejártam mire ideértem, ahol most vagyok. Látom a régi, már elmúlt szerelmeket, amik mára értelmüket vesztették, látom a bulik helyszíneit, amiknek a fényei mára egészen máshogy világítanak. A Deák téri beszélgetéseket, a fröccsöket, aminek most más íze van. Látom a Margit szigetet, a Duna partot, ahol annyi kilométert hagytam éjszakákba nyúló futásaimmal.
Most pedig a tükörbe nézek, és nem látom a lányt, aki voltam. Néha vágyom rá, de én már nem ugyanaz vagyok. Ma sírtam. Nem azért mert mindez hiányzik, hanem mert lenéztem a karjaimra, és valami leírhatatlant tartottam bennük, a fiamat. Benne mindent aki voltam, és azt a valakit akivé mellette váltam.
Nem rossz felnőttnek lenni, néha rám ül egy másfajta érzékenység, egy másfajta magány. Egy olyan tökéletesség, ami aggodalommal tölt el az ilyen estéken, amiért már én felelek. Az apró szilánkok, amikből felépítettem mindezt, jól tudom, törékenyek. Most már én vagyok a nő, aki összetartja ezt a hártyavékony tökéletességet, ezt a csodát, amit életnek, boldogságnak, egységnek, családnak hívok.
Szerző: Barna Fanni /Kerékcsereblog/
Instagram: https://www.instagram.com/bfunnyy/
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez