Van, amikor nincs második esély.

Amikor a metrót nyáron lezárják, a pótlóbuszon meg egészen addig meleg van, ameddig a sajtó nem követeli a légkondit.

És kisebb a nyomor, mint a föld alatt. Az overground más világ. Nem futnak kígyók a falon, és a megállókat is könnyebb felismerni.

A bácsi mégsem szerette.

Sietett a gyorsétterembe asztalt törölgetni, meg kidobni az üdítős poharakat, és ehhez a munkához jobban illet a sebesség.

Bár emlékezett, hogy valamikor a busz is lassabban járt. És a villamosok. Azok a tujás villamosok. Amikor felültek hátulra és úgy mentek meccsre a város túlvégébe.

És utána haza, hogy megegyenek mindent, amit eléjük raktak.

A világ váltott.

A bácsi is.

Oda a vállalat. Oda a porta. Oda a világverő futball.

És helyette csak a verseny.

Mindenkinek, mindenhol.

És a fia a nagy vízen túl. És ritkán látja. És ott is félnek. Sőt azt mondta, hogy itthon már biztonságosabb. A tornyokkal minden ledőlt. Összetört.

Pedig azért ment el, hogy nyugodtabb legyen. És ne kelljen arra figyelni, hogy figyelik. El lehetett tűnni.

És mégsem.

És egy ismerősük Vietnamot is megjárta. És alkoholista lett utána. És elkezdett hinni Istenben.

Igaz, ő is nyugalmat szeretett volna. És nem napalmot.

Pótlékot keresett, mert itthon befülledt. Az élet pedig megismételhetetlen csoda. Állítólag nem lesz második menet.

Egyetlen próba. Régebben kilátástalan.

Most papírpoharas.

Gyors.

És összetört.

Pótolhatatlan.

• Budapest Budapesti történetek

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!