Amikor homlokon csókolt a halál- találkozás a rákkal
Először azt hittem, ez is csak egy, a vélt betegségeid közül. Hogy megint aggódsz és túlzol, és feleslegesen idegesíted magad. Hogy majd megint nevetek, legyintek, és közlöm, semmi bajod.
Nem hittem neked, még akkor sem, amikor remegő kezekkel tárcsáztad az orvost, és bejelentkeztél kivizsgálásra. Akkor sem, mikor megérkezett az eredmény. Egyszerűen nem. Mert ez nem lehet igaz. Rossz vicc. Nagyon rossz. Ilyenekkel, és ehhez hasonló ostoba gondolatokkal nyugtattam magam, rezzenéstelen arccal hallgattam végig a beszámolódat. Rák. Rosszindulatú daganat.
Mint a tévében az adásszünet. Fehér zaj zúgott a fejemben, filmszakadás. Nem létezik. Majd felébredek, és kiderül, hogy az egész meg sem történt, csak képzeltem. Hárítottam, tagadtam, hazudtam neked, hazudtam magamnak. Mert így volt a legegyszerűbb. Teltek a napok, mindenhol ugyanúgy viselkedtem, mint eddig, tőled tanultam. Ha nem beszélünk róla, akkor nincs. Mesterien játszottam, de nem olyan jól, mint te, az alakításodért valóban járt volna az Oscar-díj.
Még több vizsgálat, még több kórház, még több orvos. Röntgen, CT, ultrahangok, vérvételek. Követni sem tudtam sokszor. Sőt, nem is igazán akartam. Nem érdekelt, hogy miket mondanak, nem érdekelt, milyen gyógyszereket kell szedned, egyetlen dolog érdekelt kizárólag, hogy vége legyen. Hogy meggyógyulj. Hogy elfelejthessük. Hogy legyen megoldás. Mert kell lennie. Naponta sírtál. Aztán felvetted az álarcod és bementél a munkahelyedre. Nagyon sokáig senki nem tudta, hogy beteg vagy. Igyekeztem kizárni magam, lebetonoztam a lelkem, keveset találkoztam veled. Kevesebbet, mint amire szükséged lett volna, tudom. Nem szerettem könnyeket látni. Mert folyton könnyek úsztak mindenhol. Az egész rohadt lakásban.
Gyűlöltem hallgatni mama aggódását, a húgom félelmeit. Ezek azt jelentették, hogy valós. Igaz, megmásíthatatlan, elkerülhetetlen, mellrák. Láttam, ahogy elfogysz. Nem csak fizikálisan, hanem lelkileg is. Minden elhalványult benned, szellemként léteztél. Láttam csomókban hullani a hajad. Egyik nap közölted, hogy mész vásárolni. Parókát. Próbáltam viccelődni, hogy valami hosszú, szőke, göndört válassz. A humorom volt az egyetlen hely, ahova menekülhettem. Emlékszem, amikor behívtál a fürdőszobába, az összes csontod meg tudtam számolni. Mint egy verébfióka, aki kiesett a fészekből, csak kuporogtál a kádban, törékenyen, védtelenül, szinte azt éreztem, hogy a vízcseppek is fájdalmat okoznak neked, annyira gyenge vagy. Megkértél, hogy segítsek, le kéne vágni a hajad, hiszen ki fog hullani így is, úgy is, essünk túl rajta. Vagy esetleg borotváljam le, az egyszerűbb. Ott, és akkor éreztem először, hogy rettegek. Fel sem fogtam, hogy mire szeretnél rávenni. Megcsináltam, de a borotválásra nem voltam hajlandó. Pontosan éreztem, ahogy az olló szinte még hozzá sem ér a hajtincshez, de a kezemben marad az egész. Valóban féltem.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez