Amikor hiszel bennem

Amikor mindenki felállt és hazaindult, te még mindig ott ülsz a nézőtéren, és engem figyelsz. Nem volt fergeteges tapsvihar, csak olyan átlagos, szerintem. Csak kétszer tapsoltak vissza, ez kicsit elszomorított, te láttad az arcomon, még a valós emberi sminkálarcom mögé is beláttál. Széthúztad a védelmező, harci díszem függönyét, azon túl, ott is láttad, egyre csak a számokat figyelem, vajon mennyien tapsoltak nekem állva, hány ember dobott hervatag virágcsokrot a lábaim elé, és hányszor tapsoltak vissza a végszót követően. Ha lenne tapsvihar decibel-mérő, én egyre csak a kijelzőt nézném, mert a számok, azok nem hazudnak.

Te mégis tudod, emberek szívét érintettem a játékommal. Ráhajoltam a lelkükre, úgy súgtam, üzentem nekik szépséges, virágba borult, simogató üzeneteket. A szavaim úgy érintették meg őket, hogy nem kellet az arcukba röhögnöm, nem zokogtam feltűnően, és nem feküdtem a lábuk elé, lépjenek át rajta, tapossanak, de legalább vegyenek már észre. Ülsz a nézőtéren, már mindenki hazament. Nem merek lejönni a színpadról, mert félek a kritikától, félek, csapnivaló, tehetségtelen ripacs voltam, aki kapott egy esélyt, és azt is elszúrta. Látlak a félhomályban, már nincsenek rajtam színpadi fények. Nem szólsz, csak csillogó szemmel figyelsz, nem mozdulsz onnan, mert a szívedet is átvittem a túlsó partra a játékommal, földbe gyökerezett ott a lábad, ahol ülsz, simogat a tekinteted. Ez a hiszek benned nézés megint, a mindig is hittél bennem nézés, amit úgy szeretnél átadni, közvetíteni nekem, mint egy papírhajót szépséges, nyugodt vizeken, melyek csak hozzám vezetnek. Halkan tapsolsz még mindig, magasba emelt karokkal, nem visszhangzik idegenül, magányosan e hang az üres zsöllyék között. Sokkal inkább azt mutatják, amikor mindenki hazament, te még maradsz, mert az utolsóként hagysz el bármilyen helyszínt, ha én még ott vagyok. Fel-alá járkálok a színpadon, a kihunyt fények között, arcomat csípi, irritálja az esti harci díszem, lemosnám már, megszabadulnék tőle. Vágyom a pillanatra, az én-időmre, amikor szemben ülök önmagammal az öltözői tükörnél, és értékelem az előadásomat, nullától tízig, egy jó hármassal. De tudom, mielőtt a negatív gondolat átsuhan a szívemen, hogy pusztítást végezzen újra odabent, te megjelensz a hátam mögött, és nyakamba súgod elfúló hangon, csodálatos voltál. Amikor hiszel bennem, az átöleli a törékeny, bátortalan énemet, és a karjaidban ringat, úgy, hogy igazából meg sem érintesz.

Nem merek lejönni a színpadról, mert félek a másnapi újságokat lapozgatni, miközben úgy reggelizünk, hogy a lábaimat masszírozod. Szétöntöm rajta a narancslevet, hogy lehetetlenné tegyem az olvasást, te mégis kiteríted elém, ott, ahol pont az én fényképem virít, ott vagyok színházi sminkben, harci díszemben, és senki más nem tudja, milyen rémült vagyok, egyedül csak te. Ha hiszel bennem, a negatív kritika nem fúródik a szívembe mérgező nyílként, és a dicsérő, elismerő szavak maguktól értetődően, minden felhajtás, csinnadratta nélkül érkeznek.

Mindenféle dolgom van még, motyogom, és nem megyek le hozzád a nézőtérre, hogy végre hazainduljunk. Ha hiszel bennem, feljössz oda értem, és kinyújtod a kezed, mert aznapi időm lejárt, szíveket szólongattam, szerelmeket vittem át a túlsó partra, szembeszálltam a közönnyel, sorsokat hintáztattam semmi ágán, és csókot adtam kihűlt, kifejezéstelen ábrázatokra. Karon foglak téged, mára elég volt. Holnap folytatjuk.

Király Eszter

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!