Vannak olyan találkozások, amelyek hatnak ránk. Úgy igazán. Amikor izomból csapódsz bele a másikba és érzed, hogy ez most valami egészen más, mint amit korábban megtapasztaltál.

Beleveszel a másikba és érzed, hogy a nincs szükség a felesleges körökre, mert a másik ért téged. Mi több, nem csak, hogy ért, de olyannak fogad el, olyannak lát, ami a tényleges valód. Beleértve a hibáidat, a furcsaságaidat és minden fent és lent érzésedet. Ezek azok a találkozások, amik nyomot hagynak és amiktől úgy érezzük képtelenek lennénk szabadulni, mert hogyan is lennénk képesek lemondani valamiről, ami ennyire valódi?

A hangsúly ezen van, valódi. 

Hosszú ideig voltam egy olyan szerelem rabja, ahol azt gondoltam semmilyen korlát vagy fal szét nem választhat majd minket. Hogy minden lehetséges módon egymásnak vagyunk kitalálva. Kitartottam, akkor is, amikor az arcomba ordítottak a jelek, hogy valami a történetben mégsem igazán kerek. Én mégis a szívem után mentem. Felmentettem a másikat mindenért. Amikor amögé bújt, hogy nem áll készen, mert önmagával nincs megbékélve. És akkor is, amikor láttam lemenni őt a lejtőn, de ellökött...mert mindig visszajött. A vége pedig természetesen egy hatalmas padlóra csapódás volt. És persze utólag okosak vagyunk, hiszen látjuk és tudjuk, hogy homokba dugtuk a fejünket, de akkor, ott a helyzetben sokszor inkább az érzéseink visznek minket.

De a történet lényege nem is ez, sokkal inkább az, hogy ha egy dolgot megtanultam az az, hogy egy ember, aki valóban szereti a másikat, az jelen akar lenni. Ott akar lenni akkor is, ha nem lesz könnyű. Nem néhány havonta csak egy nagy katartikus találkozás alkalmával tárja fel a lelkét és mutatja azt, hogy mennyire fontosak vagyunk számára. Hanem a mindennapok jelenében képes helytállni.

Mert az igazi szeretetben vállalás van. Egy emberért. 

És nem az elvesztett éveket sajnálom. Még csak nem is a bennem lévő fájdalmat. Csak azt, hogy nem ismertem fel önmagamban jobban a helyzetet. Hogy el akartam hinni azt az illúziót, ami nyilvánvalóan nem volt ott. Hogy engedtem magamnak, hogy ennyi járjon nekem. Hogy nem hittem jobban önmagamban ahhoz, hogy tudjam eddig és nem tovább.

A feladat most már adott: fel kell állni. Hiszen a történetnek végérvényesen vége szakadt.

• búcsúzás elengedés lélekhangok szakítás

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!