Ahová nem tér vissza az ember
Andrást hat évvel ezelőtt ismertem meg, amikor a Cafe 57-ben pultoztam. Bejárt az ügyfeleivel tárgyalni, és mindig nagyon kedvesen köszönt. Figyelmes lettem arra a sunyin belopakodó érzésre, ahogy minden reggel várom Andrást, számolom az időt, mikor lép be megint az ajtón. Egy ideig nem tudtam kiszámítani, mikor jön.
Jóképű, mosolygós férfi volt. Az összes csaj oda volt érte. Elképzeltem a frissen vasalt ingének az illatát, és arról ábrándoztam, hogy egy ilyen ember felesége leszek. Emlékszem, amikor először megszólított, ezt mondta: „Helló! Van gyufátok?” Pedig nem dohányzott, de nem bírta tovább, meg kellett szólítania. Tél volt, már készültünk az étteremben a karácsonyra, sütőtökös italok receptjét teszteltük a pultban, a lattéra pedig karácsonyfaformát hintettünk fahéjból. András mindig ristrettót ivott, ezért nem tudtam neki megmutatni a kávédíszítő tudományom, de mindenáron le akartam hengerelni, hisz '94-ben sorra nyertem a barista versenyeket, jó voltam kávéban, na. Azon töprengtem, hogy egy ilyen ember, biztosan nem vesz el egy pultost feleségül. Délután aztán csörgött az étterem telefonja, és a hosstess szólt, hogy engem kérnek. Rémesen kínos volt a helyzet, sosem keresték a személyzetet a központi számon, csak akkor, ha valami hivatalos ügyben volt kompetens az illető. Ő meg így szólt a telefonba: „Helló! Fél óra múlva küldök neked valamit, de meg kell ígérned, nem mondod el senkinek, hogy tőlem kaptad.” Persze, hogy megígértem. Azt sem tudtam hova legyek. A fél óra olyan lassan telt el, hogy azt hittem, elájulok. Be kellett kapnom egy trüffelgolyót, mert lement a cukrom. Aztán jött a taxi a nagy csokor virággal, és akkor már tudtam, menthetetlen lesz az ügy. El fogok veszni a szerelemben. Vele, Andrással, akiről olyan régóta ábrándozom. Kérte, hogy mondjak egy várost Európában, és oda visz el randevúzni. Annyira romantikusan hangzott az egész, fel sem fogtam, mit csinálok. Másnap már egy nős férfi mellett autókáztam Velencébe, a fagyos úton. Soha azelőtt egy szót nem váltottunk, és azt mondta, mennyire bátor vagyok, hogy el mertem vele jönni. Nem bátor voltam, őrült inkább. Egy 22 éves megveszekedett egyetemista, aki szabad óráiban kávét főzött az olyanoknak, mint amilyen András is volt: jóképű, gazdag és nős üzletember. Rohantunk a végzetünk felé a jeges úton. A szlovén határ után egészen olyan volt, mintha régóta ismerném.
Amikor a gazdag, jóképű és nős üzletember viszonyt kezd egy fiatal nővel, akkor azt azért teszi, mert kihülőben van a házassága, és mindennel számol, csak azzal nem, hogy halálosan beleszeret a lányba. A szerelem felismerése úgy lepett meg bennünket egyazon időben, mint az olasz utakra leszálló köd a sötét, havas éjszakán, Velencéből visszajövet. Gyönyörű és bűnös kaland volt. Senki nem tudott rólunk abban a három napban, és mi sem tudtunk a világról. Vettünk magunknak egy üveggömböt, megráztuk, és az apró karácsonyfát millió műanyag hópehely terítette be. Néztem a gömböt és alig érzékeltem a világot. A rádióban Szécsi Pál szólt, két összeillő emberről énekelt. Azok voltunk mi. Ültünk egymás mellett és mosolyogtunk. El nem engedte hazáig a kezem.
Öt évvel később láttam újra Andrást egy étterem teraszán az Október 6.-a utcában. Túl voltunk akkor már régen mindenen. Számot cseréltem, hogy ne tudjon keresni, meg hogy elbírjam a terhet, amit rámrakott. Jó lett volna utoljára beszélni vele, elmeséltem volna neki mindent, akartam, hogy büszke legyen rám. De a múltba nem lehet visszamenni. Hiába éreztem akkor rettenet mód a hiányát, vannak dolgok, amiket nem érdemes bolygatni, mert azok a dolgok csak annyiról szóltak. Akkor és ott volt szép vele. Mindez már nem tartozik a jelenre. Mindez nem tartozik többé a két idegenre, aki lett belőlünk.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez