Afganisztán
- Afganisztán. Nem érted? Az állásinterjú az én Afganisztánom. Egy idő után azt is elfelejtem, miért vagyok ott, és elvérzem menet közben. Lázár, a marketinges értetlenül pislogott rám barna szemeivel.
– Gyakran vásárolsz ebben az áruházban? Körül szoktál nézni? Észrevettél mostanában valami újdonságot? – kérdései minden védőburok nélkül záporoztak rám.
Gyerünk, add el magad. Válaszolj értelmesen. De nem. Egyszerűen nem ment. Nem tudtam kimondani a szükségeset. A szavak észrevétlenül és könnyedén tűntek el ajkaimról. Pont úgy, ahogy tíz éve az olaszországi tanulmánykiránduláson tűntettem el a szállodaszoba kulcsát. Miattam kellett még egy napot Riminiben maradni, és csak másnap indulhattunk tovább Rómába. Mindig is tehetségem volt ahhoz, hogy bármit könnyedén elveszítsek. Kulcsokat, embereket, méltóságot és szavakat is.
– Ha gyakran járnál ide, észrevehetted volna, hogy centralizáltuk a marketinget – folytatta. Úgy éreztem, erre az egetverő tévedésre, muszáj reagálnom.
– Nem, azt akkor sem vettem volna észre, ha beköltözök az áruházba – mondtam, de közben átkoztam magamat: Így akarod eladni magadat? Már megint okoskodsz. Afganisztán. Már vérzek.
A következő kérdésre az sem készíthetett volna fel, ha kedvenc marketingesemmel, Lázárral egy hétig: csapat építek a hegyekben.
– Láttad a 127 óra c. filmet?
Csak szótlanul bólintottam. Szinte érzetem, hogy jön az újabb golyó: – A főhős, ott úgy oldja meg a problémáját, hogy levágja a kezét. Hajlandó lennél ilyesmire?”
Hülye kérdésre hülye választ vagy adjam el magamat? Töprengtem. Hezitálásomnak a szám vetett véget:
– Persze, hogy nem. Ha én lettem volna a főhős még most is ott lógnék a hegyen és ordítanék. Ezért nem mászok soha sziklára – feleltem.
Afganisztán. Vége.
Hirtelen kezet nyújtott, tétován. Pár perccel később már a buszmegállóban találtam magamat egy cseppnyi megbánással egyetemben. Megint nem sikerült. Azzal nyugtattam magam, hogy áruházas karrierem sem lett volna hosszabb életű, mint segédszerkesztői munkám a természetvédelmi folyóiratnál. Ők azért váltak meg tőlem, mert az egyik értekezleten huszonöt percig győzködtem szakértő biológusunkat, hogy a madarak is tudnak pisilni. Hazafelé felhívtam Lázárt, hogy elmeséljem neki, nem sikerült eladnom magamat. Nem vette fel a telefont. Egy ideig próbáltam még hívni, de a kagylóban szóló monoton búgó hang feladásra késztetett.
Pár nappal később Lázár hívott fel. Legutóbbi Afganisztánom emléke szédítő gyorsasággal rohant meg. A seb újból vérzett. Már vártam, hogy rákezdi a szokásossal. Mindig elmondja, hogy ilyen hozzáállással soha nem fogok munkát találni, meg azt a minden a fejben dől el kócsing blablát. Aztán közli, hogy szerinte jobb lenne, ha összepakolnék, elmennék egy lakatlan szigetre, és jól megvárnám, amíg felnövök, mert egy normális társadalom kiveti az ilyeneket, mint én. Csak vártam a vonal egyik végén, csendben, de semmit nem hallottam az előbb felsoroltakból. Lázár hablatyolt valamit, hogy az élet szép és minden rosszban van valami jó, meg emlegette a fényt az alagútban, de egy mondatban ennyi klisére nem volt felkészülve érzékeny fülem. Elköszöntem és letettem a kagylót. Hekkék persze nem jelentkeztek, mert az „elutasító leveleket nem postázzuk ki, az email pedig túl személytelen. Majd Értesítünk.”. Ez az egyik kedvenc HR politikám. Sosem jelentkeznek.
A hetek úgy peregtek, mint az őszi eső: kegyetlenül és gyorsan. Én újabb és újabb interjúkra rohangáltam, közben pedig próbáltam elérni Lázárt, hogy újra élvezhessem életvezetési tanácsait, de a telefon nem felelt. Őszből tél lett, cipőből csizma, ballonból pedig nagykabát. Aztán egyszer mégis megcsörrent a mobilom, és kedvenc marketingesem számát mutatta a kijelző. Gizike volt az, Lázár „mindenese”. Azt mondta, beszélni szeretne velem és menjek be az irodába. Fél órával később már a metrón ültem, és odafelé azon töprengtem, hogy mi lesz Gizike mondandója. Agyamban számtalan forgatókönyv ötlete villant át: Lázárt elütötte egy targoncás. Kirúgták. Gizike terhes (mindig is gyanítottam, hogy van köztük valami). Persze közel sem jártam a megoldáshoz.
Mikor beléptem az irodába, Gizike már várt. Egy süppedős fotelbe ültetett Lázár szobájában. Szürkéskék kiskosztümöt viselt, szemeit tágra nyitotta és óvatosan, halkan kezdte formálni a szavakat:
– Minden néhány hete történt – kezdte a mesélést. – Itt voltak a cég francia és a kubai partnerei is. Lázár éppen egy prezentáció kellős közepén tartott, amikor hirtelen abbahagyta a beszédet. Megtorpant, majd szótlanul odalépett mögém és elkezdte egyenként leszedni a szöszöket a pulóveremről. Aztán levette a cipőjét, lehúzta a zokniját és befeküdt az asztal alá. Azt mondta, most egy kicsit le kell pihennie. Gizike nagyot sóhajtott, majd kibökte:
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez