Lisa Taddeo 1980-ban született, újságíró, és a nálunk is megjelent „Három nő” című könyv szerzője, amit nyolc éven keresztül írt. Valódi történetek három nőről. Három olyan nőről, akik eléggé bátrak ahhoz, hogy megnyíljanak és a világ elé tárják a saját valódi énjüket. Lisa Taddeo-val beszélgettem az abortusztörvény szigorításáról, ahogy a „Három nő” háttértörténetéről is mesélt. Miért pont ezek a témák kerültek bele ebbe a könyvbe, és mik közül tudott volna választani. Jövő évben, 2021-ben megjelenik az új könyve, ami egy olyan nőről fog szólni, aki bosszút áll a férfiakon.

Édesanyád Olaszországban született, az édesapád pedig egy olasz-amerikai doktor. Viszont te már Amerikában születtél, és minden cikk egy valódi amerikai írónak aposztrofál téged. Saját magadat hogyan tudnád leírni: ki vagy te?

Többnyire az Egyesült Államokban nőttem fel, de közben egy házban éltem az édesanyámmal, a nagynénimmel és a nagybácsikámmal, akik viszont csak olaszul beszéltek, így otthon kimondottan egy olasz család életét éltük. Az iskolában amerikai lány voltam, így önmagamat mindkettőnek definiálom éppúgy, ahogy anyaként és íróként is.

Ha már iskola… Érdekelne, hogy mi volt az oka annak, hogy a New York-i Egyetemről átjelentkeznél a Rutgers Egyetemre?

Számomra New York olyan szinten ijesztő volt, hogy egy apró foltnak éreztem magam a hatalmas városban. Viszont volt egy barátom a Rutgersen, és azt gondoltam, hogy ezért, ha odamegyek, kevésbé fogok majd félni.  

Szintén újságíró vagy, azt is tanultál. Mit gondolsz, mi az igazi, a valódi újságírás, és számodra mit jelent ez a szakma?  

Szeretem az újságírás tiszta őszinteségét. Szeretem, amikor az újságírás nem csak elmélet, nem csak egymás mellé írják a szavakat, hanem háttértudás is van a leírt cikk mögött. Amikor egy adott probléma megoldására is törekszik a cikk.

Igen ám, de mit tehet szerinted egy újságíró akkor, amikor egy adott ország kormánya erősen cenzúrázni akarja az egész médiát?

Úgy gondolom, hogy amennyire csak az eszközeik engedik, bátornak kell lenniük ahhoz, hogy a cenzúra falai előtt meséljék el a történeteiket.

Kép forrása: https://graziadaily.co.uk

Valamilyen szinten a témához vág a nálunk jelenleg nagyon aktuális #FREESZFE mozgalom. Mit üzennél a Színház-, és Filmművészeti Egyetem hallgatóinak?

Abbahagyhatod a harcot azért, amiben hiszel, de nem ez a könnyebb út a lezáráshoz.

2019-ben jelent meg a könyved, ami a „Három nő” címet viseli, de előtte nyolcévig tanulmányoztad azt a három nőt, akik a főszereplőid lettek. E három nő életében kellett stabilan és folyamatosan részt venned, lelkileg csatlakoznod kellett hozzájuk, s ami a legfontosabb, jelen lenned, amikor hallgattad őket. Mennyire hatott rád, mennyire voltál összhangban saját magaddal ebben a nyolcévben?

Néha rettentő nehéz volt különválasztani az életemet a könyvtől: valahogy teljesen összefonódtak egymással, mintha mindig is összetartoztak volna. Nem volt olyan nap, amikor nem dolgoztam a könyvön. Sokkal jobban figyeltem és hallgattam ezekre a nőkre, mint a saját belső hangomra. Talán, mert mindig könnyebb másokat meghallgatni, másoknak próbálni segíteni, mint szembenézni a saját szomorúságunkkal és/vagy traumáinkkal.

Miért pont e három nő került úgymond az életed, a könyved középpontjába, és egyáltalán, hogyan találtál rájuk?  

Hatszor utaztam át az egész országon, és minden eszközt bevetettem, amire csak gondoltam: az egészen analógtól kezdve a legmodernebb technikáig. Posztoltam a Craiglistre. Posztoltam a Facebookra. Üzenőtáblákra írtam. Szerkesztőket, ügyvédeket, terapeutákat és rendőrségeket hívtam fel. Névjegykártyákat osztottam minden álmos szörfvárosban, nagyobb városokban, 100 alatti lakosú kisvárosban, olyan városokban, ahol csak biopiac van, és olyan városokban, ahol egyáltalán nincsen semmiféle zöldség. Plakátokat készítettem, amik történetek után kutattak, és felragasztottam a Starbucks hirdetőtábláira, az egyetemek hirdetőtábláira, a benzinkutak ablakaira, de templomokba és élelmiszerboltokba is bevittem.

A könyvvel kapcsolatban az egyik reményem az volt, hogy mind földrajzilag, mind társadalmi-gazdasági-, és faji szempontból változatos legyen. Azt a sokféle szexuális orientációt is szerettem volna bemutatni, ami a világunkban létezik. De ez a három nő az ő történetükkel együtt volt a legrelatívabb, a legtényszerűbb, a leghosszabb, és ők voltak azok, akik a legtöbbet adták magukból, amikor meséltek nekem. A legélesebbek, a legtisztábbak, és a legnyersebbek ők voltak. Az, ahogyan a közösségük reagált rájuk, leginkább azt mutatta be, ahogy a jelenkori társadalom bánik a marginalizáltakkal és a jogfosztottakkal. Bár a többi kisebb szegmensek érdekesebb voltak, feleakkora erővel se bírtak, mint ez az utolsó három téma. Azt lehetett kiérezni, hogy bármilyen külső tényező bármikor a víz alásüllyesztheti az elbeszélésüket. Néhány történet azok közül, amiket kihagytam: egy rettenetes múlttal rendelkező gyönyörű nő Dominikából, de akit e szörnyű múltja harcossá tette annyira, hogy végül elérje a vágyait; egy fiatal, 21 éves meleg lifecoach; egy idősebb özvegy, aki online kereste a szerelmet.

Linával először akkor találkoztam, amikor Indianába költöztem azért, hogy a Kinsey Intézet közelében lehessek. Egy beszélgetői csoportot indítottam nőknek, és eléggé messze attól a helytől, ahol ő lakott, viszont eléggé közel ahhoz a helyhez, ahol specialistát keresett. Lina története rögtön megtalált: hozzám beszélt.

Maggieről az egyik újságban olvastam. Medorán voltam, Észak-Dakotában, amikor a tárgyalásról olvastam. Az anyukája házát hívtam fel, bemutatkoztam, és a rákövetkező napon pedig már Fargoba vezettem.

A harmadik nőről, Sloaneről, egy közös ismerősünk révén értesültem.

Mindegyikükkel szemben szeretném azt gondolni, hogy a kapcsolatunk túlmutat a megtalált történeten, és egy igazi barátság alakult ki köztünk. Két esetben is, néhány mérföldes körzetbe költöztem több, mint egy évre, mert így volt esély arra, hogy a legélesebben csatlakozzak hozzájuk és a lehető legmélyebben át tudjam élni a személyes történetüket. Együtt dolgoztunk, kávéztunk, ittunk, vacsoráztunk, ebédeltünk, vásároltunk, és találkoztunk olyan emberekkel, akikkel jóba voltak. Néha a közelben vártam az autóban, vagy követtem őket a sajátommal.

Erőfeszítéseket tettem, mert szilárdan hiszek abban, hogy ahhoz, hogy megérthessük valakinek a (szív)fájdalmát, abba kell hagynunk az ítélkezést.  Maggie, Sloane és Lina szeretnének szeretve lenni, és ugyanúgy szeretni is szeretnének, s voltak olyan örömpillanataik, amikért cserébe rengeteget adtak fel. Élni szeretnék az életet még akkor is, ha ez ellenkezik a vallásukkal, a családjukkal, vagy éppen a társadalmukkal. Hihetetlen módon csodálom azokat az embereket, akik a lángoló tapasztalataikról mondanak le a „helyes út” miatt, viszont szintén csodálom azokat, akik teljesen az ellenkezőjét választják.  Ezek a nők e két pólus között éltek, ahogyan azt hiszem, mindannyian teszünk ezt az életünk valamelyik szakaszában. El szerettem volna mesélni három csendesebb történetet három emberről, akik ugyanolyan fontosak, mint a többiek.

Ezekből kiindulva, az évek folyamán érezted egyszer is, hogy be kéne fejezni a beszélgetéseket? Hogy talán nem te vagy a legjobb választás nekik? Hogyan tudnánk elképzelni ezeket a beszélgetéseket, hogy jöttek létre?

Amennyire csak lehetséges volt, minden egyes történetet az adott nő saját hangjával akartam elmesélni. Ami ebben hasznos volt, azon túl, hogy hosszasan beszélgettünk üzenetekben, e-mailekben, facebook üzenetekben, az az, hogy nyomtatásban tudtam „látni” a hangjukat. Nem szerettem volna utánozni őket, viszont azt szerettem volna, ha a fejezetek teljesen őket tükrözik vissza. Maggie hangja, remélem, kicsit fiatalosabb, és Lináé pedig kicsit jobban Amerika közepe. Nagyon sok a szövegben a „gee” és a „golly”, amit imádok! („Gee” az olyasmi, mint „gyí!”, a „golly” pedig „a kutyafáját!” Szlengek, indulatszók – a szerk.) Egyáltalán nem akartam, hogy olyanok legyenek az adott fejezetek, amik határozottan nem ők. Sloane inkább tengerentúli, és ezt meg is szerettem volna őrizni.

Egy hivatásos ellenőrzésen is átesett, így biztosan állíthatom, hogy se a profi tények ellenőre és se én nem igazán találtunk bármit, ami olyan hiba lett volna, ami azonnal változtatást igényel. Többszörösen utánajártam a dolgoknak. Amikor Maggie például azt mondta, hogy az ingének színe, amelyet kölcsönkért egy barátjától, türkíz volt, fogtam magam és megkérdeztem egy barátot, hogy az az adott szín türkíz-e, és türkiz volt. Vagy azt mondtam Maggie barátjának, hogy „mi ez a szín?” Ő pedig azt mondta, hogy türkiz. Senkit sem elfogni próbáltam – arra igyekeztem, hogy minden mindennel rendben legyen. Nem akartam, hogy bárki, aki ezekkel a nőkkel kapcsolatban áll, azt tudja mondani, hogy „oh, ez nem igaz.”

Maggievel, különösen az írásos üzeneteiről, rengeteget beszélgettünk: volt, hogy egy üzenete újra és újra visszatért közénk, és sokadjára beszéltünk róla. Megkérdeztem tőle olyankor, hogy „Meddig vártál? Mi történt addig, amíg várakoztál két üzenet között?” És ő azt felelte, hogy „leraktam a telefonom.” Aztán ugyanezt a kérdést megkérdeztem egy héttel később is tőle. Nem azért, hogy felhívjam, hanem hogy hitelessé tegyem.

Lina fizikálisan mutatta meg a facebook üzeneteit, mivel az ő története úgy alakult, hogy éppen ott voltam mellette. Maggie tárgyalása csontvázat, keretet adott a történetének, ezért csak apró lépésenként, soronként tudtam csak haladni, és a végén igazítottam egymáshoz a tárgyalást Maggie saját nézőpontjával. Sloane története nagyrészt valós időben is megtörtént akkoriban. Nehezebb volt így, mert sokkal több időt igényelt, mint stratégiázást. A városukban éltem, napokat töltöttem velük, együtt ebédeltünk, edzeni jártunk, és feminista előadásokra jártam…

Kép forrása: The Times

A válaszokból is kiderül, hogy nem csak fejben, de szívvel is ezerszázalékban ott kellett lenned, de arra lennék kíváncsi, hogy megváltozott-e a traumákról szóló véleményed a könyv megírása után? És Te magad könnyen elfogadod, feldolgozod, beismered a hibáidat, a traumáidat, vagy inkább félreteszed és elhalasztod az ezekkel való törődést?

Jól tudom feldolgozni a régi fájdalmakat, viszont az ismeretlen jövővel való törődést inkább hanyagolom, vagy inkább halasztgatom.

Mi a nézőpontod arról a tényről, hogy az áldozatok, a bántalmazottak többségét még mindig több atrocitás, támadás és nyomás éri?

Mert könnyebb hinni, hogy az alap emberi természet valójában jó. Hogy nincs bántalmazott és nincs bántalmazott: hogy a bántalmazott csak félreérti a helyzetét.

Önmagad miatt is foglalkoztál ezzel a témával, azért is írtad meg a „Három nő”-t, hogy a saját traumádat is feldolgozd, vagy egyszerűen csak fontosnak tartod, hogy foglalkozz és kiállj a női jogokért?

Őszintén? Mindkettő igaz.

Sajnos manapság, ha női jogokról van szó, akkor nem kell messzire mennünk, mert mindig történik valami, ami kiüti a biztosítékot. A legutolsó ilyen az abortusztörvény szigorítása, a lengyelek egyből tüntettek is. Mennyire helyénvaló ez a szigorítás?

Szerintem mindenkinek meg kéne engedni, hogy saját maga dönthessen. Nem hiszem, hogy van jogunk ahhoz, hogy úgy ítéljünk meg másokat, úgy ítélkezzünk mások felett, mintha mi magunk abszolút tökéletesek lennénk.

A következő könyved is hasonló kaliberű lesz a „Három nő”-nél? Mik a tervek az elkövetkezendő jövőben?

Az „Állat” című regényem jövő nyáron fog megjelenni, és egy olyan nőről fog szólni, aki bosszút áll a férfiakon. A „Három nő”-ről pedig a Showtime, limitált sorozatot készít.

Köszönöm szépen az interjút, elsősorban. Másodszor pedig levezetésképpen, mi az a kortárs könyv, amit jelenleg olvasol, és azt gondolod, hogy mindenkinek el kéne olvasnia?

Raven Leilani-tól a „Luster.” Egyszerűen varázslatos.

• interjú lisa taddeo

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!