A világ legjobb helye
Az otthon melege mindennél fontosabb.
A legkisebb fiú lassan lépdelt fel a lépcsőkön. Ott állt újra az előtt a ház előtt, ahonnan elindult. Hogy megkerülve a világot visszatérjen, és átlépje az otthon küszöbét. Odabent várta a meleg.
Az utolsó lépcsőfoknál megállt.
Meg kellett állnia.
Odabent világított a kandalló fénye, kint a télben az állatok már melegebb és biztonságosabb helyre húzódtak.
Mintha visszament volna az időben.
Amikor gyerekként játszott, és nem számított semmi, amikor minden egyben volt, és nem hiányzott semmi.
Mégis, valami útnak indította.
Amikor nagyobb testvérei már mind elmentek, ő sem maradhatott tovább.
Keresni indult valamit. Valami nagyon távolit. Ami csak a jövőben létezett, valahol az ismeretlenben, de valahol mégis legbelül a szívben, és bizony a lélekben is.
Bekopogott.
- Te vagy az fiam?
Édesanyja hangja ugyanilyen nyugodt volt, mint amikor elbúcsúztak. Könnyes és kedves. Emberi és szeretetteljes.
Nem tudhatta, hogy ki áll odakint. Mégis megérezte.
Az ajtó kinyílt. Az édesanyja átölelte fiát.
Odabent az apja a háttérből figyelte a jelenetet, majd mindkettőjüket behívta a terített asztalhoz.
A többiek már mindannyian bent ültek. Szépen sorban, mind a hárman. Mellettük a párjaik, és a gyermekeik.
- Már vártunk! – szólalt meg a legnagyobb fiú.
- Én is mindig erre vártam. Mindenhol ezt kerestem, de haza kellett jönnöm, hogy újra átéljem.
Az apa sorban kimerte a levest mindenkinek. Frissen gőzölgött, ahogyan annak idején, amikor mindenki gyermek volt, és abban hittek, hogy soha nem hagyják el egymást.
Amikor nem volt kérdés, hogy együtt játszanak, és együtt nevetnek, vagy ha éppen úgy hozta a sors, együtt is sírtak.
Mindez valahol, valamikor odaveszett.
Hogy a sors, vagy éppen csak az élet, azt ilyenkor lehetetlen megállapítani.
Szinte képtelenség pontosan megmondani, hogy csak szétesett, vagy csupán az ember természete ilyen.
Hogy meg kell kerülnie a Földet, hogy a végén ugyanott foglaljon helyet.
Hogy végül mégis meglesz a pillanat, amely minden édesanya vágya.
És akkor is ott ül mindenki egymás mellett, amikor sok minden más is fontossá válik, ami korábban nem is létezett.
Amikor úgy teremtik újra a csodát, hogy közben a múlt szépsége is megmarad.
És a gőzölgő leves után a frissen sült is ugyanúgy jólesik, mint annak idején.
Amikor kincs volt minden perc.
És amiből mindenki csak meríthetett.
A legkisebb fiú végzett először, ahogyan annak idején.
Elővette tárcáját és egy fényképet tett az asztal közepére.
A család volt rajta ugyanitt, csak sok-sok évvel ezelőtt.
A többiek mind megnézték, és mosolyogtak.
A múltban ott a jelen.
A jövőben mindkettő.
Az édesanya fát dobott a tűzre, majd kiment a konyhába.
Az örömkönnyek mindennél jobban estek neki.
Bokros László
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez