A történelem híres őrültjei
A történelem során az őrültek megítélése és életkörülményei mindig szörnyűek voltak, függetlenül attól, hogy a társadalom nagyobb szegmensére, vagy csak önmagukra tartották veszélyesnek a mentálisan visszamaradott betegeket az emberek. Kivételek mégis akadtak, ez pedig sokszor a történelem menetére is kihatott.
A vérfertőzést ősidők óta minden társadalom halállal büntette, hiszen, ha biológiai következményeit tudományosan nem is tudták meghatározni, a szoros családi köteléken belül létrejött szexuális kapcsolat, illetve az abból született utódok öröklődő degenerációja közötti összefüggéseket megfigyelték, így a rokoni kapcsolatok tisztasága minden társadalomban elsődleges volt. Kivételt képeztek a kultikus okok, például az ókori Egyiptom fáraóinak testvér-, vagy szülő-gyerek házassága. Nagy Sándor halála után Egyiptom trónját a makedón származású Ptolemaidák szerezték meg, akik a harmadik generációtól szintén átvették a testvérházasságok szokását, így több szellemileg és fizikailag visszamaradott uralkodó is követte egymást a trónon, akik nem voltak restek a saját családtagjaikat is gyilkolászni a hatalom érdekében. De érdekes módon, míg a férfiak között az elhízás, a tohonyaság, az élvhajhászás és sokszor az együgyűség figyelhető meg, a Ptolemaida-asszonyok magas intelligenciával, jó stratégiai képességekkel rendelkeztek. Legjobb példa rá a híres Kleopátra, aki kilenc nyelven beszélt, és olyan stratégákkal vette fel a harcot, mint Marcus Antonius vagy Iulius Caesar, akiket sikeresen az ujja köré csavart.
Az ókorban egyébként a szellemi fogyatékosokat nem tartották a társadalomra veszélyesnek, bár néhány római császárnál nem ártott volna némi kontroll. Tiberius császár pederaszta szexuális devianciájáról volt hírhedt, a narcisztikus és paranoiás Caligula és Nero őrült cselekedeteiről pedig valószínűleg mindenki hallott már. Előbbi consullá választatta lovát, Incitatust, „akinek” palotát és hozzá teljes személyzetet is ajándékozott. Istennek hitte magát, s gyakran tartott négyszemközti megbeszéléseket Juppiter istennel, az éjszakákat pedig a Hold istennőjével töltötte. Egy alkalommal megkorbácsoltatta a tengert is; az orvos történészek klinikai elmebajra gyanakodnak esetében, melyet szorongás, hallucinálás, rohamok és álmatlanság is kísért. Nero kivégeztette családtagjait, leghírhedtebb cselekedete pedig Róma felgyújtása volt, hogy gyönyörködhessen a lángokban. Órákig tartó művészeti előadásai alatt még szükség esetén sem lehetett elhagyni a termet, így volt olyan asszony, aki ott helyben szült meg, mások pedig halottnak tettették magukat, hogy koporsóban vigyék el a városból.
A Gladiátor című filmből ismerős Commodusra sem lehet azt mondani, hogy ép elméjű lett volna (pedig apja, Marcus Aurelius a Római Birodalom egyik legjózanabb, legkiemelkedőbb császára volt, akinek filozofikus gondolatai máig fennmaradtak). Még nála is aberráltabb volt azonban a homoszexuális Heliogabalus császár, aki ennek ellenére öt nőt is feleségül vett, közülük az egyik egy érinthetetlen Vesta szűz volt. Transzvesztita, mazochista volt, aki saját kasztrálásának gondolatával is eljátszott. Ezen kívül mérges kígyókat katapultált a nép közé, vacsorára hívott vendégeinek kizárólag rohadt kenyeret adott, majd amikor nyugovóra tértek, szobáikba oroszlánokat engedett. Gyermekek zsigereiből jósoltatott és lottójátékokat tartott, melyek főnyereményei mérges méhekkel, kutyatetemekkel és legyekkel teli dobozok voltak. Palotáját nyilvános bordéllyá alakíttatta, s bár volt felesége, ő maga női ruhában árulta magát, még férje is volt, egy kocsi hajtó személyében, akitől állandó féltékenységi jeleneteket várt el.
A félkegyelmű, s hol közveszélyes, hol csendes őrült uralkodók sora a középkorban tovább nőtt, mivel az európai uralkodóházak körében a hatalom és a vagyon megóvása érdekében gyakori volt a belterjesség, ők pedig bőszen házasodtak is egymás között, így nem meglepő módon az „őrült spanyolokból” - Őrült Johanna révén - és persze a nem kevésbé terhelt Habsburgokból jutott mindenhová, pláne miután a Habsburgok megszerezték a spanyol trónt is. Johanna férje, a Habsburg Szép Fülöp bebalzsamozott holttestét még az ágyba is maga mellé fektette. Fiúk V. Károly német-római császár – akinek birodalmában sosem nyugodott le a Nap – szintén örökölte a degenerációt, mely fizikai deformitásban jelentkezett: alsó és felső állkapcsa nem zárt össze, s ehhez még nyúlszáj is párosult, ezért rágás helyett tépte az ételeket. Ez az előre ugró állkapocs elég sok Habsburgnál volt megfigyelhető, így Habsburg-ajaknak is nevezték. E jellegzetesség a legutolsó spanyol Habsburgnál, II. Károly királynál is jelentkezett, akinek emellett akkora volt a nyelve is, hogy alig tudott beszélni. Hatalmas feje gyakran rángatózott, négy éves koráig nem beszélt, nyolc éves koráig nem tudott járni, később is állandóan betegeskedett és impotens volt, 30 éves korára aggastyánnak nézett ki.
II. Rudolf német-római császár, magyar és cseh király (aki szintén a Habsburgok soraiból került ki) Keplerrel, a híres csillagásszal leginkább horoszkópokat készíttetett. Életében váltogatták egymást az aktív és a passzív időszakok, utóbbi idején akár hónapokig is várakoztatta a fontos államügyekben elé járuló udvaroncokat, s az ügyintézés helyett inkább az alkímiával foglalkozott és a bölcsek kövét kereste. Viselkedése nem meglepő, hisz dédanyja Őrült Johanna volt, ráadásul mind anyai, mind apai ágról! Érdekes figurája volt a Habsburg uralkodóknak V. Ferdinánd (osztrák császárként I. Ferdinánd), akit végül Ferenc József javára mondattak le 1848-ban. Ferdinánd – akinek egyik húga is szellemileg visszamaradott volt – csekély képességű, sokak szerint gyengeelméjű volt, ennek ellenére hat nyelven (németül, magyarul, csehül, horvátul, olaszul és franciául) beszélt kiválóan. Állítólag kedvelt időtöltése volt a bécsi Burg lejtős folyosóján nekifutásból hason csúszni, egyébként is alig fogta fel, hogy mi történik körülötte. Lelkesen integetett az ellene tüntető bécsi forradalmi tömegnek, de a helyette kormányzó Metternichnek is sokszor meggyűlt makacsságával a baja, mert nem akart aláírni egy-egy törvényt, míg meg nem kapta kedvenc süteményét. Lemondatása után birtokainak irányításában lelte örömét, melyben sikeres volt.
A francia VI. Károly király gyakran elfelejtette a saját és a környezetében élők nevét, de azt is, hogy ő Franciaország királya. Téveszméjében hol azt állította magáról, hogy farkas, s palotája folyosóin rohangálva üvöltözött mindenkire, máskor pedig üvegnek képzelte magát és kiborult azon, hogy valaki megérintette. Előfordult olyan is, hogy öt hónapon át nem tisztálkodott és nem öltözött át. Unokája, VI. Henrik angol király állítólag végigdudorászta és nevetgélte az uralkodását megpecsételő második St Albans-i csatát. Gyengeelméjűsége fokozatosan hatalmasodott el rajta, egy idegösszeomlás után 18 hónapig nem szólalt meg és végtagjait sem tudta mozgatni. Valószínűleg katatón skizofréniában szenvedett. III. György angol király elboruló elméje viszont valószínűleg a porphyria, egy örökletes anyagcsere-betegség következménye volt, de bipoláris depresszióban is szenvedhetett. Betegsége következtében hol végtelenül nyájas volt, máskor meg dührohamot kapott. A királyi park egyik fájával órákig beszélgetett, mert a porosz királynak hitte, máskor elültetett egy marhaszeletet, mert úgy vélte, hogy az fán terem, de olyan is előfordult, hogy egy párnahuzatot dédelgetett, akárcsak egy gyermeket.
VII. Keresztély dán király sem untatta magát az államügyekkel, helyette palotája padlóján csúszott-mászott barátaival és gonosz csínytevéseken törte a fejét. Egy alkalommal a vele együtt teázó hölgyeknek az arcába löttyintette a forró teát, máskor pedig tésztát hajított ki az ablakán, ami egy alatta elhaladó püspök fejére esett. Idős nagynénjét úgy ijesztette meg kávézás közben, hogy feketére festett arccal ugrott elő az asztal alól és farkasként vonyított. Keresztély állapotát az évek során valószínűleg a szifilisz és az alkoholizmus súlyosbította. Rettegett Iván orosz cár fia, I. Fjodor messze nem ilyen „kártékony” őrült volt, sőt, apja vérengző brutalitása sem volt rá jellemző, ellenkezőleg. Ő már csak alkatilag sem lett volna képes vadállati megnyilvánulásokra, helyette a vallásos ájtatosságban lelte örömét. Alacsony volt, rövid karjai, gyenge lábai alig tették lehetővé a mozgást, nyaka gyakorlatilag nem volt, tekintete üveges volt, és egyfajta állandó ártatlan mosoly játszott az arcán. Angol elnevezése – mellyel Magyarországon, vagy akár Oroszországban ritkán lehet találkozni – a Feodor the Bellringer, azaz Harangozó Fjodor jól utal kedvelt elfoglaltságára, a templomi harangozásra, melyet előszeretettel gyakorolt vallási célú körútjai során.
Etédi Alexa
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez