A „tökéletes” szülők a legmérgezőbbek?

Vannak, akik szentül hiszik, hogy csodás gyerekkoruk volt, a szüleik egyszerűen tökéletesek, és csak hálával tartoznak nekik. A saját felnőtt életük viszont koránt sem ilyen makulátlan. Testi panaszoktól szenvednek, esetleg nehezen találnak párt, vagy bármennyire szeretnének, nem tudnak szülővé válni, saját családot alapítani. A „tünetek” sokfélék lehetnek – testi és életvezetési gondok egyaránt. Az érintettek általában magukat hibáztatják – mondván, hogy ők csinálnak valamit rosszul (hiszen a „hibátlan” szülők felelőssége általában fel sem merül). A problémáknak viszont ennél mélyebb gyökerei vannak…

„Engem túlszerettek a szüleim.” „Az a legnagyobb bajom, hogy túl sok szeretetet kaptam.” „A szüleim mindent megtettek értem, sosem vártak el olyasmit, amit én magamtól elvárok. Ezek csak az én elvárásaim önmagam felé.” Időnként hallok ilyen mondatokat a hozzám fordulóktól. Ilyenkor mindig megkondul bennem a vészcsengő. Hiszen gondoljunk bele: Lehet valakit túlszeretni? Lehet a szeretetből túl sokat adni? Az emberi lét legszebb, legtisztább, legéltetőbb érzésének lehet olyan hatása, hogy azt mondjuk rá: ne, ez már túl sok, nem kérek belőle? Nyilvánvalóan nem. Ha ezt érezzük, az már nem színtiszta szeretet, hanem belevegyül valami más is, valamilyen mérgező összetevő, amitől a szeretetnek hívott „valami” már nem az, csak annak van beállítva. Ezekből viszont már kis mennyiség is okozhat túladagolást.

Ilyen mérgező összetevők lehetnek:

Túlkontrollálás, uralkodás: „Majd én megmondom, mi a jó neked.”„Én vagyok az apád/anyád, én tudom a legjobban, mire van szükséged.” „Jössz te még az én utcámba…” „Na ugye, én megmondtam…” „Sosem hallgatsz rám. Ha rám hallgatnál, nem lenne ennyi bajod.” – Csak néhány jellegzetes „szállóige”, amit a másik kontrollálására vágyó emberek gyakran kiejtenek a szájukon. Lehet, hogy közben a szeretetre hivatkoznak („én csak jót akarok neked”), de valójában nem nyitottak a másik fél igényeire, szükségleteire, szempontjaira, hanem egyoldalúan irányítani, kontrollálni akarják őt és a kapcsolatot. Ebből hiányzik mind a kölcsönösség, mind az egyenrangúság, ami a szeretetkapcsolatok alappillére.
Túlzó elvárások: Néha ezek nagyon rejtetten, dicséretekbe bújtatva jelennek meg, ezért nehéz őket az önismereti munkában „nyakon csípni”. „Te olyan ügyes kislány/kisfiú vagy, te a kisujjadból kirázol mindent.” Gyakori, hogy a szülők az egyik gyerektől sokkal többet várnak el, mint a másiktól, mert a másik az ún. „problémás”, akivel meggyűlik a bajuk. „Ha már a testvéreddel annyi gond van, olyan jó, hogy legalább te mindig jól teljesítesz.” Ugyanakkor a mindig jól teljesítő gyerek is elfárad néha, neki is ugyanúgy szüksége van a szülői gondoskodásra. Sokszor azt érezheti – okkal -, hogy a „problémás” testvére több figyelmet és törődést kap, tőle meg elvárják a szülei, hogy önjáró legyen, és legalább vele ne legyen baj. Ebből ő megtanulja, hogy nem hibázhat, mindig a maximumot kell nyújtania, ami rendkívül megterhelő, és felnőttként is ez a maximalizmus vezérelheti az életét.
Túlóvás, túlvédés: „Te csak ne ficánkolj, ne akarj kipróbálni új dolgokat, mert csak bajod lesz belőle.” „Csak itt vagy biztonságban, mellettünk. A világ veszélyes.” – Ilyen üzeneteket szoktak sugallni a túlóvó szülők. Ebből a gyerek azt tanulja meg, hogy nem képes megállni a helyét egyedül a világban, úgysem kaphatja meg, amire igazán vágyik, és nem tudja megvédeni magát. A kapcsolataiban túlzottan bizalmatlanná, gyanakvóvá válhat, hiszen belé sulykolták, hogy csak az eredeti család jelent biztonságot. Mindez akadályozhatja abban, hogy megvalósítsa önmagát a karrierjében – hiszen az kockázatvállalással, a biztonság átmeneti feladásával is jár -, hogy önállósodjon és akár abban is, hogy saját családot alapítson. A szeretet természetes része a féltés, az óvás, de amikor ez lebilincseléssé válik, az többet árt, mint használ.

A „tökéletes” szülők a legmérgezőbbek? - KERESD A NŐT - Fesztelen mindennapok - család, mérgező szülők, szülői minta,

Kihasználás: A kihasználás bármilyen formája – legyen az érzelmi vagy fizikai – súlyosan mérgező. Ezt is nagyon nehéz utólag tetten érni, hiszen az illetőnek annyira a „vérévé vált”, hogy szeretet címén inkább csak használják valamire, hogy ezt tartja természetesnek. Az érzelmi kihasználásra épülnek például a nárcisztikus kapcsolatok. Egy nárcisztikus ember nem tudja a másikat látni az ő igazi valójában, hanem azt a képet látja, amit látni akar. A gyerekét a saját részének, kiterjesztésének érzékeli – akárcsak egy plusz végtagot. Szeretni sem tud a szó nemes értelmében, hiszen minden körülötte kell, hogy forogjon. A család többi tagját az mozgatja, hogy ő jól legyen, ő ne sértődjön meg, mert ha konfliktus van, akkor a többieken veri el a port (hiszen képtelen arra, hogy magába nézzen és elismerje, ha hibázik). Ha egy gyerek nárcisztikus szülő mellett nő fel, megtanulja, hogy hogyan figyeljen oda mindig másokra önmaga helyett és hogyan helyezzen mindenki mást önmaga elé. Esélye sincs arra, hogy szabadon kibontakozzon az egyénisége, és általában arról sincs fogalma, mire van szüksége, mire vágyik valójában. Elveszíti a kapcsolatot a legbelső magjával, mert egész életében valaki más – a nárcisztikus szülő – foglalta el azt a helyet, ahol az ő személyiségének, egyéniségének a csírái vannak. Felnőttként azt tapasztalhatja, hogy nem főszereplője, csak mellékszereplője a saját életének, és fogalma sincs arról, ki is ő valójában.
Hibátlanság, megközelíthetetlenség, érinthetetlenség: Szintén a nárcisztikusokra jellemző, hogy tökéletesnek, szentnek, hibátlannak, mintaszülőnek állítják be magukat. Képtelenek arra, hogy belássák a hibáikat, hiszen így az esendő, sérülékeny részüket kellene felvállalniuk, ami számukra elképzelhetetlen. Gyerekkori sérüléseikből fakadóan semmilyen módon nem hajlandóak a szégyent átélni, ezért inkább másokra mutogatnak, önigazolnak, nehogy kiderüljön, hogy velük bármi baj van. A család előtt is őrzik a tökéletesség illúzióját. A gyerekeik persze ezt el is hiszik, hiszen egy gyerek számára a szülei tökéletesek, ez adja nekik a biztonságot. Egészséges családban a kamaszkor idején a gyerek ledönti a tökéletes szülők szobrát, szembeszáll velük, és kialakítja a saját, önálló identitását. A nárcisztikus szülők gyerekeinél viszont a kamaszkori lázadás sokszor elmarad, hiszen a szülő nagyszerűsége eleve megkérdőjelezhetetlen. A szülő ebben a viszonyulásban nem egy hús-vér, esendő ember, hanem sokkal inkább hasonlít egy megkövült szoborhoz, egy műalkotáshoz a múzeumban, ami érinthetetlen és megközelíthetetlen. A gyerek sokszor még felnőtt korában is idealizálja a szülőjét, és önmagát és másokat is ehhez az idealizált képhez hasonlít, amihez persze nem lehet felérni. „Sosem leszek olyan jó, mint te.” „A szüleim házassága az etalon. Én erre sosem leszek képes.” „Nincs olyan férfi, aki felérne az apámhoz”. Ez súlyosan bénító tud lenni, hiszen egy elérhetetlen és illuzórikus ideálkép áll az illető belső világának középpontjában, nem pedig a saját, belülről fakadó vágyai.
Érzések letiltása: Vannak családok, ahol bizonyos érzések – például harag, düh, szomorúság – egyszerűen nem engedélyezettek. Ez általában azért van, mert a negatívnak mondott érzések nem összeegyeztethetők a család önmagáról táplált idillikus képével. Egy mintacsaládban nem illik szomorúnak lenni, nem szabad a szülőkre dühösnek lenni vagy haragudni. Legfeljebb a szülőknek szabad a gyerekekre, de fordítva kizárt. Ez azért nagyon mérgező, mert a gyerek megtanulja, hogyan tiltsa le, fojtsa le, nyomja el magában az érzéseket. Ráadásul ebben az esetben sem őt látják, az ő teljes valójában, az érzelmek széles skálájával, hanem egy képet. A gyerek pedig megpróbál ennek a képnek megfelelni – hiszen nincs más választása. Nyilván felnőttként sem fog engedélyt adni magának sok mindenre… túl szigorú lehet magával, és csak hosszas önismereti „munkával” tudja levetni magáról a megfelelési kényszer bénító láncait.
Magához láncolás, birtoklás: „Már csak te maradtál nekem.” „Már csak rád számíthatok.” „Mi lesz velem, ha te is elhagysz?” – Ilyen és hasonló bűntudatkeltő mondatokkal a szülő ott tarthatja maga mellett a felnőtt gyermekét. Elvárja, hogy azt csinálja, amit mond neki, mintha a tulajdona lenne. A mamahotel nem mindig elsősorban a gyereknek kényelmes. Gyakran sokkal inkább a szülőnek van szüksége arra, hogy a gyerek ne repüljön ki, ne kezdjen önálló életet, mert esetleg fél, hogy egyedül marad. Ugyanakkor a felnőtt gyereknek nem az lenne a dolga, hogy a szülője társpótléka legyen, hanem neki is joga lenne élni az életét, és olyan módon gondoskodni a szüleiről, ahogy neki is jó. Ehelyett gyakran szerep-összemosódások alakulnak ki: a gyerektől olyan funkciókat várnak el, mintha ő lenne a szülőjének a párja, vagy felcserélődnek a szerepek, és ő kezd el úgy gondoskodni a szüleiről, mintha ők lennének a gyerekei. Persze van olyan, hogy az idős szülőkről tényleg úgy kell gondoskodni, mint a gyerekekről, de van, aki olyankor is ezt teszi, amikor a szituáció egyáltalán nem indokolja. Fittek és egészségesek a szülei, mégis túlságosan is foglalkoztatják az ő problémáik, és helyettük akarja megoldani őket. Ahelyett, hogy a saját életére és a jövőjére koncentrálna, a figyelme folyton a szülein van. Ennek tünete lehet akár az is, hogy nem tud saját családot alapítani – hiszen az a figyelem és energia, amit az új család alapítására tudna fordítani, le van kötve a szülők által. Ha már van valakinek 2-3-4 „gyereke” a szülei és anyós-após képében, nem ritka, hogy „nem marad hely” a saját babának.
Státuszhoz való ragaszkodás: Erős társadalmi elvárás, hogy a szülőket szeretni kell, jóban kell lenni velük, gondoskodni kell róluk, bármi is történjen. A szülők is előszeretettel hivatkoznak erre. „Az apád/ anyád vagyok, az a dolgod, hogy szeress.” „Mindent megtettem érted, hálával tartozol.” Ugyanakkor a szülő-gyerek kapcsolat is egy emberi kapcsolat, pontosan úgy, mint bármelyik másik. Előfordulhatnak benne viták, nézeteltérések, veszekedések, indulatok… Lehet, hogy egyik vagy mindkét félnek terhessé válik a kapcsolat, és távolságtartásra van szükség. Ha a másik igényei és érzései nincsenek tiszteletben tartva, hanem át vannak húzva a státuszra való hivatkozással, az nem szeretetkapcsolat. A szeretetkapcsolatba az is bele kell, hogy férjen, hogy időnként összeveszünk, haragszunk egymásra, távolságot tartunk. Önmagában a státusz és a hozzá kapcsolódó elvárások nem elegendőek egy jó kapcsolathoz.

Haragudni szabad, túl korán megbocsátani káros

Sokszor halljuk a „bocsáss meg”, „engedd el”, „emelkedj felül rajta” típusú álspirituális közhelyeket. A baj csak az, hogy mindez nem megy gombnyomásra. A bennünk zajló pszichológiai folyamatok ennél jóval összetettebbek. Nem lehet csak úgy átugrani bizonyos lépéseket, és rögtön a megbocsátás, elengedés szakaszába repíteni magunkat. Egyszerűen ez nem így működik. Vagy ha ezt próbáljuk tenni, az kifejezetten káros pszichológiai szempontból, hiszen nem megyünk végig az érzelmi feldolgozás fontos szakaszain. Ennek része a harag is. Ha valamilyen sérelem ért minket – akár a szüleinktől, akár mástól -, az a természetes reakciónk, hogy haragot érzünk.

Hogyha ezt nem érezzük, az legtöbbször azért van, mert nincs engedélyünk rá. Talán épp azért, mert gyerekként nagyon alaposan belénk sulykolták, hogy a szüleinkre nem szabad haragudni – ezért felnőttként is letiltjuk ezt az érzést magunkban. Az érzelmi gyógyulás legfontosabb lépése az, hogy engedélyt adjunk magunkban az érzésekre – bármi is legyen az. Csak így tudunk végigmenni a feldolgozás folyamatán, aminek a végén talán tényleg megbocsátunk és tényleg „elengedünk” – de ez sem biztos, nem szabad elvárnunk magunktól. Sokkal inkább érdemes nyitottan, kíváncsian feltérképezni a belső világunkat – mindazokat az érzéseket, gondolatokat, hiedelmeket, viselkedésmintákat –, amelyek kapcsolódnak egy adott sérelemhez. Ez hárítja majd el az akadályokat a gyógyulás, változás útjából.

Ha elindulunk a kíváncsi megismerés útján, az érzéseink maguktól változni fognak, a történeteink újrakereteződnek – de csak akkor, ha azzal foglalkozunk, AMI VAN – a jelenlegi érzéseinkkel -, és nem akarjuk oda navigálni magunkat, ahol még nem vagyunk.

További írásaimat a honlapomon olvashatod.

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!

Soós Alíz

Soós Aliz vagyok, szomatodráma játékvezető, önismereti segítő, újságíró. Hiszek az önismeret gyógyító, életünket átformáló erejében. Én magam is azért mélyedtem el ezen a területen, mert éreztem, hogy valami nincs rendben, és a testem is jelzett, női betegség formájában. Megtapasztaltam, hogy nincs annál gyógyítóbb dolog, mint élményeket szerezi önmagunkról, a belső világunkról, és megfejteni a testünk üzeneteit. Segítőként a szomatodráma módszerével dolgozom. A tőlem telhető legnagyobb szeretettel, türelemmel, együttérzéssel támogatlak abban, hogy megismerd a testi és lelki folyamataid közötti rejtett összefüggéseket, ami a gyógyulás kulcsa lehet.