Még egyszer, utoljára visszajöttél. Elvitted az utolsó itthagyott szót is, amely Damoklész kardjaként lógott, kimondatlanul fejünk fölött. Nem maradt utánad semmi, a legutolsó könnyeimet is elcipelted, azt mondtad, nem akarsz többé sírni látni.

Ezt a kijelentést nyilván nem gondoltad végig. Töltelékszavak tőled, mint a többi, felelőtlenül idedobott, hanyag gondolat. Hogyan is láthatnál könnyezni, ha most vagy itt velem utoljára. Odakint nevetett a fény a régi háztetőkön, a hátsóajtón lábujjhegyen osont be a bánat. Én a körmöm lakkoztam a hálószobában, mikor beállítottál hívatlanul. Ilyen műgonddal készül egy nő a nagy sorscsapásra. Mármint azok a nők, akik nem tudják, hiába minden cicoma és jól felmázolt álca, a nagy pillanatokban nem lehet játszani a férfi előtt.

 

Nézted a kezem, én vágytam a szádat, nézted a szemem, én csókoltalak. Abban a percben mindketten ugyanazt kívántuk: bárcsak a pillanat - most az egyszer - örökké tartana. Bárcsak most zajlana a következő életünk, az élet, amelyben nem rontjuk el. Amiben nem lesz rossz időpontban, elvétett helyen megesett találkozás. Ahol nincs másik nő, csak te leszel és én, és nem lesz semmilyen ismeretlen árnyék. Csak a mi árnyékunk lesz, az igazi szerelmesek tiszta és éles körvonala, feketén fog ragyogni, erős kontúrral a hófehér havon, olyan nagyon erősen, hogy nem mer abba beletaposni, amíg mi élünk, soha senki más.

                                                                                                                                               Szentesi Évi

                                                                                                                                              Rúzs és Tükör

• szakítás szerelem

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!