A szerelemnek nem kell fájnia
Sosem lesz könnyű egy párkapcsolat. Sosem lesz könnyű egy valódi, érzelemdús szerelem, amiben teljesen átadjuk önmagunkat a másiknak. Sosem lesz egyszerű az a kapcsolat, amiben úgy érzed magad, mintha hazaérkeztél volna. De vajon a biztonság érzete is lehet mérgező egy párkapcsolatban?
Amitől néhanap úgy érzed magad, mint aki nem kap levegőt. S hiába adod át teljesen önmagadat a párodnak, akkor is fel fog jönni újra és újra a saját egótok mind a kettőtöknél, mert egyszerűen nem lehet kikapcsolni a legnagyobb (ön)elfogadásban, a legbékésebb harmóniában sem: amikor nem lesz elég, amit a másik éppen nyújt, vagy nyújtani képes. Amikor igenis többet akarsz, mert úgy érzed, valójában semmi, de semmi értelme a kapcsolatnak, vagyis amikor azt sem tudod elmagyarázni magadnak, hogy igenis létezik az, hogy a szerelem rohadtul fáj. Mert igen, egy kapcsolat, egy párkapcsolat, egy házasság sem fenékig tejfel sőt, hullámvölgyek mindig is lesznek, hiszen a tökéletesség egyedül a tökéletlenségben létezik; és ez bármennyire is klisének hangzik, akkor is hajlamos rá minden egyes ember, hogy higgyen a tökéletességben. De a szerelem nem fáj. A normális, természetes közegben az van, hogy a szerelem nem fáj. Igen, van, hogy veszekszünk, kiabálunk, ordítunk, tányérokat csapdosunk a földre, telefonhívásokat nyomunk ki, és olyan mondatokat vágunk a másik fejéhez, amit később megbánunk, de nem, a szerelem nem fáj. Belemenekülhetünk ebbe, hiszen könnyebb ezzel nyugtatgatnunk magunkat, minthogy a valóságot bevalljuk, de attól még nem lesz igaz az, amit önmagunknak hazudunk.
A szerelemnek nem kell fájnia.
Mindenki másképpen ragaszkodik, mindenki másképpen kötődik, és ezzel párhuzamosan, mindenki másképpen mutatja ki azokat a valódi érzelmeit, amik (éppen) benne vannak. Vágyhatsz egy tökéletesen létrejövő és szabályos keretek között működő kapcsolatra, amiben egy hajszál és annyi hiba sincs, s minden úgy működik, mint a mesében, csak egyáltalán nem lesz igaz. Nincs olyan, hogy bármiféle társas kapcsolat minden hiba nélkül működjön egy egész életen át. El lehet hitetnünk saját magunkkal, hogy egy ultra tökéletes kapcsolatban vagyunk benne, csak ez a menekülő-buborék is egyszer egy szép napon ki fog pukkadni, és akkor ott állunk tátott szájjal és kézzel, hogy most ezek után mihez is kezdjünk. Nincs olyan, hogy valami túlontúl tökéletes, vagy épp túlontúl szép, mintha igaz sem volna, mert minden fehérhez hozzátartozik egy kicsi piszok, és pont ez a koszfolt lesz az, ami megadja a tökéletlenség tökéletességének a szépségét, vagy ami megfogja a kezed és az otthont nyújtja a számodra. A kőkemény valóság, ami keveredik valami jóérzésű mámorral, az olyan biztonság egy párkapcsolatban, ami egyáltalán nem hófehér, még csak nem is csendélet mindenfajta eső nélkül, hanem az a fajta otthon, ahol pontosan tisztában vagy a negatív és pozitív dolgokkal, de fel is vállaljátok azokat. Az otthonnak cenzúramentesnek kéne lennie, őszintének, önazonosnak, szóval pontosan olyannak, ami kiüti a tökéletest. Az otthon nem tökéletes. A biztonság nem tökéletes. Az emberek viszont hajkurásszák a tökéletest még akkor is, ha tudat alatt vagy tudatosan, de tudják, hogy nincsen. Miért? Szükségünk van valamilyen álomképre, ami elérhetetlen? Szükségünk van valami megfoghatatlanra, hogy ne legyen céltalan az élet?
A biztonság nem egyenlő a tökéletességgel, sőt, van olyan pillanat, amikor majd megfulladsz a biztonságérzetbe. Amikor nem tudod miért, de ülsz és nyeled vissza a könnyeidet, miközben azt kiabálod, hogy nem bírod tovább, pedig a legstabilabb érzés benned az, hogy ott szeretnél lenni a másik mellett örökre, hiszen szereted. De ez valójában micsoda? Szeretet, függőség, vagy túlragaszkodás? Vagy lehet, hogy ilyenkor nem is a másikat szereted, hanem csak azt az érzést, amit a másik iránt érzel, amit a másik hozott ki belőled? Lehet, hogy ilyenkor nem mást, hanem azt szereted, amivé te váltál a másik mellett?
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez