A szerelem nem egy eldöntendő kérdés
Egyszer majd jön valaki, aki úgy fog szeretni ahogy vagy. Aki nem akar megváltoztatni téged, hanem támogat abban, hogy maradj mindig önmagad. Aki tisztelni fogja a különbözőségeiteket. Egyszer jönni fog valaki, aki szívesen hallgat téged és nem gondolja fecsegésnek azt.
Egyszer majd hálás lesz az a valaki, amiért ennyi áldozatot hoztál magadért. Jönni fog valaki, akinek elég lesz minden, ami vagy. Egyszer, majd eljön az az ember, aki végtelenül szeretni fog és nem lesz feltétele annak. Jönni fog, aki megérti, hogy milyen ritka kincs a szereteted. Egyszer eljön, aki köszönetet mond minden egyes nap azért, mert megosztod vele az életed.
A szerelem nem egy eldöntendő kérdés. Miközben mégis megpróbálunk válaszokat keresni a miértjére, egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy nyakig vagyunk az egészben. Hogy a döntés akarata miatt igazából hagytunk valamit, hogy megtörténjen. Szerintem így szeret egymásba két ember. Nem akaratból vagy kényszerből, csak térben értelmezhető módon, mert hagyják egymást megtörténni a másikban. Míg, végül a válaszok kevésbé lesznek fontosak, ahogy az érzés értelmezése is feleslegessé válik. Úgy és akkor, abban a pillanatban amikor két ember egymásba szeret. Onnantól a világ egy jobb hely lesz számukra, csak azért mert tudják, hogy létezik valaki, aki innentől otthont ad a másik lelkének. Akivel anélkül, hogy bármit kötelezően kellett volna megtenni, csak azért tette mert jó volt, mert így rendeltetett és így nem maradt idő gondolkozni azon, amin egyébként szoktunk.
A szenvedély lenyelte a teret, amiben a vágyak érvényesülhetnek. Úgy is mondhatnám, az őszi csókok felfalták egészben az elmulasztott éveket.
Annak ellenére, hogy ezt bárki sejtette volna és valahol mégis mindenki. Mert ilyen egyszerű dolgok nem történnek kétszer az életben. Annyi komplikált dolog van, annyi értelmezni valóság. Olyan dolgokkal van tele az életünk, amiket tényleg meg kell értenünk. A szerelem nem ilyen, mert annak csak jókor kell történnie. Azon nincs mit idegeskedni vagy félni. Mert az jó és van. Szóval a szerelem-paradoxon kicsit olyan, mint a halál. Tudjuk megtörténik és mégsem akarunk úgy gondolni rá, mint egy tényre az életben. Ott a bizonytalansága, mert fogalmunk sincs róla mikor jön vagy hol ér majd bennünket, sem annak miértjét. Ellenben a szerelemre csak vágyakozunk és reméljük, hogy mihamarabb eljön és megtörténik velünk.
Minden embernek joga van hozzá, hogy teljességgel szerethessen és szerencsére úgy, ahogy megérdemeljük. Azt hiszem a megértett és jól definiálható szeretettől nincs unalmasabb. Amikor próbáljuk beilleszteni a darabokat életünk elképzelt kirakós játékába és minden teljesen passzol mégis azt érezzük, hogy kevés. A szerelem pedig egészen más. Ez egy olyan játék, amihez csak egy darabra van szükség ahhoz, hogy azt gondoljuk ez pontosan az, amire vágyunk. Mi mégis csak félve és eltitkolva gondolunk a szerelemre. Nem a megfelelő dolgokat kellene az elvárásainkon átgyömöszölni, hanem egy megfelelő darabot beilleszteni arra a helyre, ami teljes egésszé tesz mindent.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez