A könyv 52. oldalán van egy mondat: „De a hős és az író sosem azonos.” Mégis Kemény Zsófi, (író, költő, slam poetry-s, Színművészetin végző, sok diplomás felnőtt Nő), és én is úgy éreztük az egész regény olvasása közben, mintha egy túl személyes naplót olvasnánk, amihez valójában semmi jogunk sincsen. Elolvastuk az idén megjelent „Haza” című könyvet, amit Tompa Andrea írt, és kibeszéltük. Mindketten feltettünk egymásnak kérdéseket, amiket aztán meg is válaszoltunk. Vajon mit jelent a Haza? Hol van a valódi otthon? Mi az a hazaszeretet, és elmennénk-e? Visszajönnénk? Mi a nyelv? De beszéljünk inkább a könyvről!

Kemény Zsófi: Neked mit jelent a haza?

Maja (Stylemagazin): A könyvben olvastam ezt a megfogalmazást, és alá is húztam. "Lágy, mint a haza: mindent megbocsát." Valahogy nekem az ideális haza, az ilyen. Simulékony, erős, alázatos, elfogadó, összetartó, és bármit tehetek, mindig meg fog bocsátani.

3 vagy 4 évvel ezelőtt eldöntöttem, hogy akkor én most egyhétre kiutazom Prágába tök egyedül, és így is tettem. Amikor leszálltam ott a vonaton, rögvest azt éreztem, hogy olyan, mintha mindig ott éltem volna. Mintha hazaérkeztem volna, pedig életemben először jártam az országban és a városban is egyaránt. Úgy jártam-keltem ott, minden segítség nélkül, és beszélgettem emberekkel, még képzeld, én igazítottam útba egy külföldit, mintha világéletemben prágai lettem volna. Akkor jöttem rá, hogy valójában gyerekkorom óta ez a jellemző rám: ott vagyok otthon, ahol éppen vagyok. Bárhová utaztam egész életemben, egyből otthon lettem.

K.Zs: Szóval számodra végül is, hol van az otthon? Mi az otthon?

M: Az érzés, amikor egy másik személyben megleled az otthont, magadban pedig önmagad; nekem ez már mindennél többet jelent. Ahol saját magamat érezni tudom a legnagyobb százalékban és biztonságban, ott vagyok otthon.

Maja (stylemagazin): Már az elején írja a könyvben Tompa Andrea, az idegenség pajzs. Arról ír, hogy vajon milyen vendégnek lenni a saját hazádban, és egyáltalán mit jelent az, hogy vendég. Ez a kérdéskör a nálunk levő emigrálás és migráció miatt is fontos kérdés. De te személyt szerint, érezted-e már magad vendégnek a saját hazádban, és ha igen, akkor mikor és minek a függvényében?

Kemény Zsófi: 16 éves koromban éltem egy évet Berlinben. Ritkán látogattam haza, és olyankor kicsit idegen voltam, mert tudtam, hogy vissza kell mennem maximum egy hét itthonlét után. Közben tanultam meg, mi az a hazaszeretet. Odakint is ufónak éreztem magam; nagyon hiányzott a nyelv, meg a nyelvvel kifejezhető, specifikusan magyar gondolkodás, az irónia.

M: A nyelv tényleg börtön?

K.Zs: Igen. Az anyanyelven kívüli nyelvek börtönök, mert nem tudod rajtuk kifejezni magad, az anyanyelv meg azért börtön, mert bezár abba a pármillió emberbe, aki értheti.

K.Zs: Te elmennél?

M: Volt, hogy tervben volt, hogy elmegyek, igen. És most is tervezzük, hogy kiköltözünk külföldre. Nem a helyhez kötődőm, és nem is az emberekhez.

K.Zs: És visszajönnél?

M: Persze!

K.Zs: Nyelv, tájak vagy emberek? Melyik a legfontosabb tényező neked a menés-maradásban?

M: Hm. Azt hiszem, egyik sem. Hanem maga a lét, a tudat, ami csak itt, Magyarországon van a levegőben. Ami nincs máshol, csak itt. Emberek, táj, nyelv mindenhol van. Lehet, hogy más, lehet, hogy különbözik az ittenitől, de mindenhol van. Így ezek nem érdekelnek, ezt a hármat, bárhol is vagyok/lennék, meg lehet szokni és meg lehet szeretni, a nyelvet pedig meg is lehet tanulni.

Viszont a levegőben van valami, a tudatban, a vérkeringésben, ami örökre veled marad ebből az országból, bármerre is jársz, bármi is történik, bárhogy is úgy érzed néha, hogy mennyire lehetetlenné teszi a politikai elit az itt maradást néhanap. Ezért mindig visszajönnék, mindig maradnék, és mindig az enyém lesz. Talán ezt hívják (belső, valódi) hazaszeretetnek… Talán ez az. Amikor megmagyarázni sem tudod, címkézni sem tudsz, egyszerűen csak érzed, hogy létezik valami, ami örökre egymáshoz csatol téged ahhoz az országhoz, ahol születtél, ahol felnőttél.

M: Visszatérve az emigrálásra, "Elmenni lehet, visszatérni nem." (könyv 142 oldal). Mamlejev szavait jeleníti meg az írónő, miszerint, aki elmegy, az már nem jöhet vissza, hiszen csak a kudarc térhet vissza: akik odaát az új hazában, az új világban kudarcot vallottak, akik nem tudtak kiteljesedni. Mi a véleményed a migrációs-hullám folyamán a kudarcról? Ha visszatérnek a hazájukba, akkor vesztesek?

K.Zs: Szerintem nem. Nehéz és hosszú folyamat lehet rájönni arra, hogy tényleg létezik honvágy. Személyiségfüggő is, hogy kinek mennyire nehéz. Meg mindenféle más-függő is. Az én generációm úgy nőtt fel, hogy elmenni lehet és kell, az egész BA-MA rendszer is erre épül, meg az egész világberendezkedés is. Elég sok barátom van, aki elment, de vagy már hazajött, vagy tervez hazajönni. Soha nem merült fel bennem (és remélem, bennük sem), hogy ezt kudarcnak fogják fel. Szerintem inkább hatalmas nyereség, hogy rájönnek, hogy van otthonuk. Persze ha kint találják meg az otthont, akkor az a nyereség.

M: Ezt még ragadjuk meg egy kicsit: vannak emberek, akik a saját hazájukban sem tudnak valamiért kiteljesedni, önmaguk lenni. Talán a társadalom és a társadalmi helyzetük nem engedi meg, vagy egyszerűen nem olyan környezetben élnek vagy nevelkedtek. Ahol elvoltak nyomva. Ahol lehet, hogy mindennapos a testi-, lelki erőszak. Számukra valamilyen szinten a kudarc mindennapos. Számukra az otthon egyenlő lesz a fájdalommal, a bizonytalansággal. Ha az ilyen történeteket vesszük alapul, akkor hogy látod, hol van (számukra) az otthon?

K.Zs: Na, erről sajnos/hálisten, fogalmam sincs. Nagyon szeretném azt gondolni, hogy vannak olyan intézmények, amik otthon nyújtanak nekik, meg olyan emberek, akik segítenek nekik. Illetve hogy találnak olyan partnereket, akikben találnak új, igazi otthont.

M: Mi tehát neked a hazaszeretet? És ezt, a saját által definiált hazaszeretetet, megtaláltad

a könyvben valamelyik szereplő által?

K.Zs: Nekem a nyelv, a hazaszeretetem alapja, és azt hiszem, nem, vagyis mondjuk maximum a

Tanárnőben, aki el se ment, megtaláltam.

M: Mamlejev szavait idézve a könyvben, (147 oldal), a lelki közelség csak két földi között jöhet létre. Akik egy nyelvet beszélnek, egy helyről valósiak. Elkezdtem ezen gondolkodni: Mi van akkor, amikor azt érzed egy beszélgetés során, hogy a másik emberrel ugyanazon a nyelven beszéltek, és mégis elkommunikáltok egymás mellett? A lelki közelség tényleg csak a közös nyelven, a közös kultúrán múlhat?

K.Zs: Emberfüggő. Én a nyelvemmel dolgozom, az anyanyelvemmel, és az egész világot verbálisan képezem le. Nálam a szerelem sem alapulhat máson, csak közös nyelven. A barátság sem. Ez persze nem jelenti azt, hogy közös nyelven ne kommunikálhatnánk el egymás mellett. És azt is simán el tudom képzelni (sőt, nemhogy el tudom képzelni, de számtalan példát is láttam rá a közvetlen környezetemben), hogy valakik nem közös anyanyelvvel és kultúrával csodálatosan megértik egymást. Ők más dolgokat tartanak a legfontosabbnak.

M: "A művészet nem vígasz a meg nem élt életért." Avagy mi a jó művészet ismérve?

K.Zs: Az biztos, hogy az a jó művészet, amiben benne van a valódi élet. Meg még pár másik élet is. Az át nem élt élet, amit szeretnénk élni, szintén benne lehet, nem lesz attól egyből rossz művészet, de arra vigyázni kell, szerintem, hogy nehogy hamissá váljon attól a produktum, hogy nem ismerjük eléggé a tárgyát. Én azért akarok megélni mindent, hogy ha átéltem és megtanultam, akkor megírhassam, és ne kelljen át nem éltnek és ismeretlennek lennie.

M: "Mert az írás, a felejtés azonnali formája." Velem általában így szokott lenni. Amint leírom, el is felejtem. Vagy ha nem tudom leírni azonnal, akkor se biztos, hogy megmarad a fejemben még sokáig. Megtörtént már veled, hogy amint leírtad, utána már el is felejtetted azt, amiből az inspirációt kaptad az íráshoz? Magát a történetet, az embereket, a helyszínt, az érzelmeket.

K.Zs: Gyakorlatilag csak ez történik velem. Amint eszembe jut valami, felírom. Ha nem írom fel, elszáll, és soha többet nem gondolok rá. Ezért történt már olyan is, hogy tányérdobálós veszekedés közben eszembe jutott valami, a tányér megállt a levegőben, amíg felírtam az ötletet, aztán ment tovább a veszekedés. De álmomból is akármikor felébredek, hogy lejegyezzek valamit.

M: Ugye az Ari-s résznél, (172 oldal), arról beszél az elbeszélő, hogy még egyetemistaként az úgy tartották, hogy az ember nem az anyjának ír, hogy a rövid az igazi, és hogy az ötven valódi olvasó elég, a több az már kudarc. Aztán, ahogy az elbeszélő idősödött és írta a könyveit, eljutott arra, hogy az ember azért mégiscsak az anyjának ír, hosszú könyvekkel és sok olvasóval. Te hol tartasz éppen? Melyik számodra az ideális?

K.Zs: Én anyámnak és apámnak írok közepesen hosszú könyveket, közepesen sok olvasóval.

K.Zs: Ki a kedvenc szereplőd és miért?

M: Hú, a Festő. A csendes megfigyelő. A mindent pontosan tudok és látok, mégis néha inkább beolvadok, de azért hagyjatok békén, viszont jó, ha itt vagytok. Nem utolsósorban pedig, Tarkovszkij-al megnyert végleg.

És Csaba. A független, szabad, aki a legpuritánabb személyiség az egész könyvben, mindenestül, "ez vagyok én, nem tetszik? Így jártál." Aki mellett nem kell félni. Aki mellett otthon lehet lenni.

M: És neked ki volt a kedvenc szereplőd, és miért?

K.Zs: Talán Ágó. Tudománnyal foglalkozó nő. Emlékeztetett a gimnáziumi barátaimra.

(Kemény Zsófi versrészlet)

M: Oroszírókkal van tele a félkönyv. Te hogy állsz az orosz irodalomhoz, neked mit tud adni? Mi volt az az orosz könyv, ami hatással volt rád, és pozitív értelemben?

K.Zs: Számtalan orosz könyv volt rám nagy hatással. A sokak által gyűlölt „Háború és békét” is szerettem, az „Anna Kareninát” egyenesen imádtam, de a Karamazov testvérek például abszolút meghatározó volt. A Csehov-drámákról nem is beszélve. Az orosz klasszikus irodalomban van valami nagyon különleges. A szereplők folyamatos elvágyódása, az a nagyvonalú természetközeliség és intellektuális szenvedélyesség, ami árad belőlük, nagyon közelivé teszi őket hozzám, és eltéveszthetetlenül megkülönböztethetővé a nem-orosz regények szereplőitől. Megaztán az intrikákat, a fényűző bálokat és az elszegényedő, tucatnyi nyelven beszélő, alkoholista arisztokratákat is imádom, akik elképesztően pengék, de az agyonpallérozott ész-pengéjükkel csak a nagy semmit vágják, mert kihúzták a seggük alól a 19. századot.

M: Miről szólt neked a „Haza”, ha két szóban kéne összefoglalnod?

K.Zs: A máshol élés lehetetlensége és szükségessége. Ez több, mint kettő.

K.Zs: Van valami, ami túl titokzatos az elbeszélő kapcsán? Amire kíváncsi lennél még, de nincs kifejtve vagy el van rejtve?

M: Képzeld el, de ez lehet, hogy hülyén fog hangozni, de számomra az elbeszélő neme az teljesen elveszett. Néha eszembe jutott egy-egy szó vagy mondat kapcsán, mondjuk, amikor az édesapjáról vagy a Fiúról beszél, vagy épp Edinánál, ott nagyon, de amúgy elveszett a neme. Hogy számomra nem az volt a fontos, hogy Nő vagy Férfi-e, vagy hogy egyáltalán ki és mi ő, hanem… hanem nem is tudom, a gondolatai. De, ha ebből indulok ki, hogy nekem elveszett oldalakon keresztül az elbeszélő neme, hogy valójában a gondolatain és a történetein kívül, semmi mást nem lehet róla tudni… és azt hiszed, hogy mégis mindent tudsz róla.

De lenne-e, amire kíváncsi lennék az elbeszélő kapcsán? Hm… talán egy dolog: Hogyha a lelke üdvösségénél tényleg fontosabbá vált, hogy írjon, akkor vajon az embereknél, a családnál is fontosabb lett az írás? Mi alkotja őt, mint embert?

K.Zs: Szeretted ezt az elrejtettséget az egész könyv kapcsán?

M: Néha idegesített, egy picit. Volt, ahol már túlságosan elvesztem benne, és olyan volt, mintha magam lennék az elbeszélő helyett, és/vagy nem lenne elbeszélő. Összeségében, azt hiszem, kedveltem ezt a módot. Azt hiszemet használok, mert még emésztem az egész könyvet: nem tudnám rá automatikusan azt mondani, hogy szerettem vagy utáltam, mert az túl egyszerű lenne, ez a könyv pedig nem egyszerű.

M: A nosztalgia jó. Személyszerint. Jó érzés visszagondolni arra, amik megtörténtek veled. Miközben a könyvet olvastam, mégis ellentétesen éreztem magamat a nosztalgiával kapcsolatban: nem tudtam eldönteni, hogy a főszereplő avagy az írónő ténylegesen melyik oldalon áll: a nosztalgia, az emlékezés jó vagy rossz. Te hogy állsz ezzel a kérdéssel? Mind az életedben, és mind a könyv kapcsán.

K.Zs: Szerintem a nosztalgia az egyik legérdekesebb érzés. Iszonyú komplex, jó és rossz egyszerre van benne jelen, és borzasztóan erős tud lenni. Emlékszem, hogy kisgyerekkoromban is rám jött néha a nosztalgia. Ültem apám foteljében a dolgozóasztala mellett, próbáltam neki megmagyarázni, hogy miket érzek és gondolok egyszerre, és közben sírtam. Pontosan értette, és együtt raktuk össze, hogy ez lehet a nosztalgia érzése. Kisgyerek voltam, tehát nem volt még túl sok régi emlékem, meg elmúlt időszakaim, meg keserédes tapasztalataim, mégis ugyanazzal az erővel tört rám a nosztalgia, mint ahogy ma törne. Azt gondolom tehát, hogy a nosztalgiának nincs is feltétlenül köze az emlékezéshez, inkább csak az a kiváltója leggyakrabban. Az írónő, a főszereplő, szerintem talán éppen a nosztalgiának ezt a komplexitását éli meg a könyvben: van benne euforikus és melankolikus, és vicces és tragikus, csak közömbös nincs. Nem lehetsz közömbös, mert azzal feladod az egészet. A nosztalgia ad kétezer tonnás súlyt az életnek.

M: A könyv hasonlít a saját stílusodhoz, vagy teljesen másképp álltál volna a „Haza” megírásához?  

K.Zs: Hálistennek nem vagyunk egyformák, teljesen máshogy írtam volna meg. De erről szól az irodalom, hogy mindenki mindent teljesen máshogy írna meg. Én szerintem abszurd horrort írtam volna belőle.

[ #kultursokk néven megtalálható e project további beszélgetései az instagramon.]

• könyvajánló kultúra

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!