A múltban ragadva soha nem lesz boldog a jelenünk
- 2017. május 18.
-
Mounaji Barbi
- Komment
Időnként az ember elmereng a múlton. Néha egy-egy képkocka bevillan, ami olykor melegséggel, máskor fájó ellenérzéssel tölt el minket. Aztán előfordul az is, hogy megállunk egy pillanatra…
Végigsétálva a múltunk márványkővel kirakott, tüskekerítéses utcáin, lépten-nyomon ismerős dolgokkal találjuk szembe magunkat. Ismerős illatok, ismerős tárgyak, helyek, szokások. Nem új az érzés, nem új az élmény, mégis kellemes az érzésben fürdőzni. Olykor fájdalmas ugyan, de legalább tudjuk, mire számítsunk. Élvezzük a hatalmat a történések felett, és szépen lassan azon kapjuk magunkat, hogy ráébredünk, rabjai lettünk a saját múltunk börtönének.
A régmúlt eseményei magukba szippantják az érzéseinket, és mi kapaszkodunk valamibe, ami már régóta nem a miénk. Valami, ami sokszor nagyon is fájdalmas érzéseket okozott akkor is és most is bennünk, de mivel már ismerjük az érzést, amit kivált belőlünk, kevésbé félelmetes számunkra. Odatévedünk, újra magunkhoz öleljük a már megélt pillanatokat, kicsit összeszorul a szívünk talán, aztán végigsimítjuk újra, meg újra. Időközben pedig szép lassan megfeledkezünk arról, hogy a múltban eltöltött idővel tökéletesen likvidáljuk a saját jelenünket. De hiszen hogyan is válhatnánk meg valamitől, ami ennyire húz minket?
Az érzés, hogy ott még tudtunk boldogan lenni, szívből szeretni és szeretve lenni, érezni, hogy még dübörög bennünk a szenvedély. Mert az ember ilyen, csak a szépre emlékszik. Egy kiüresedettnek megélt jelenhez képes, hogy is ne tudnánk késztetést érezni arra, hogy engedjük a múltunk csábításának…
Még érezni az ott megkapott érintést. Még itt van velünk a képkocka. Önbecsapás? Igen, és mi mégis foggal-körömmel ragaszkodunk hozzá. Elvesztettük a jelenben létezés örömét. Kétségbeesve keressük a forrását a boldogságnak. Minden megélt pillanat egy vonatállomás, ahol éppen csak kitekintünk, de meg nem állunk. Mert félünk. Az újtól, az ismeretlentől. Csalódottak vagyunk, hiszen nem értjük, hogyan is lehetne jobb. Meg nem talált válaszok, a ki sem mondott kérdésekre. Fekete-fehér diákon nézzük végig az elszalasztott pillanatokat, és kiüresedett szívvel szemet hunyunk a saját hibáink felett. Hisz a hiba általunk jött létre. A hiba, ami a múltban időzésünkről szól.
Szólj hozzá a cikkhez