A mindenség elmélete
Stephen Hawking nevét az egész világ ismeri, még azok is, akik egyébként a fizikára nem tekintenek másként, mint egy megfejthetetlen, felfoghatatlan tudományra, amit az átlagember agya képtelen befogadni. Kár lenne tagadni, én is közéjük tartozom. Mégis olthatatlan kíváncsisággal vártam a professzor életéről szóló filmet, mely - ugyan még csak februárt írunk - kétségkívül az év egyik legmeghatározóbb filmes élménye marad számomra.
A film történetét talán nem kell bemutatni senkinek: Stephen Hawking, korunk egyik legnagyobb tudósának életét eleveníti meg. A fizikus, 1942. január 8-án látta meg a napvilágot Oxfordban, Galilei halálának éppen 300. évfordulóján, melyre Hawking különösen büszke. Már 21 éves kora előtt motoros neuronbetegséget, avagy degeneratív idegrendszeri elváltozást állapítottak meg nála, aminek következtében a mozgatóidegek lassan elsorvadnak. E betegséggel ritka, hogy valaki 10 évnél tovább éljen, Hawking viszont ma már több évtizeddel élte túl a neki jósolt időt. A 123 perces film az első fél órában kicsit nehezen indult, de a történet aztán olyannyira magával ragadó, hogy az ember nem érzi, hogy ficeregnie kellene a székében, és azon morfondíroznia, vajon mikor lesz már vége. A mindenség elmélete elsősorban a fizikus magánéletébe enged bepillantást. A történetben meglehetősen keveset hallunk a fizikáról, a nézőket nem terhelik bonyolult összefüggésekkel, képletekkel, elméletekkel, tehát aki annak reményében érkezik a filmre, hogy Hawking munkásságában szeretne jobban elmélyülni, csalódottan fog távozni. Ezzel szemben, aki az emberi nagysággal, a szerelem, az összetartozás szépségeivel, és egyben nyomorúságaival szeretne találkozni, az egy igazán magával ragadó alkotásra számíthat.
A történet hosszú évtizedeket ölel fel, hiteles alakításokkal, nevetséges műmaszkírozások nélkül hitetik el velem a páratlan tehetségű színészek, hogy a film elején huszonéves szerelmesek, a film végére pedig idősödő, tisztességben megőszült emberek. A film számos Oscar-jelöléssel büszkélkedhet, és ha a legjobb film, vagy Felicity Jones a legjobb női főszereplő díját nem is söpri be, a Hawkingot megformáló Eddie Redmayne a Golden Globe díj mellett meg kell, hogy kapja az Oscart is. Nem egy könnyű, habcsókos történet, én végigsírtam, noha nem vagyok egy nagyon érzelgős típus, ha filmekről van szó. De a történet, és különösen Redmayne hátborzongatóan jó játéka, jelenléte a vásznon felkavaró hatással volt a lelkemre. Végre egy film, ami megérte a mozijegy árát. Többszörösen.
Krajnyik Cintia
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez