A megcsalásról
Létezik még megcsalás a szó klasszikus értelmében? Létezhet egy olyan világban, ahol folyton cseréljük a partnereinket, ahol a szexualitásban olyan fokú szabadságot élhetünk meg, amilyet csak szeretnénk? Amikor teljesen hétköznapi dolognak számít, hogy a párok swinger klubok-ba járnak és az együttlét nem feltétlenül két ember magánügye?
Úgy tűnik az ember valamelyest mégiscsak monogám természetű, s a szexuális szabadság ellenére valójában mindannyian azt szeretnénk, ha a kedvesünk rajtunk kívül mással nem lelné örömét az intimitásban, s ha annak biztos tudatában indulhatnánk nap mint nap munkába, hogy szerelmünk kizárólagosan a mi tulajdonunk. Ezért aztán, ha megadatik számunkra a mai világ egyik legnagyobb kiváltsága s boldog párkapcsolatban élünk, bevalljuk vagy sem, gondolatainkban, rémálmainkban megjelenik a megcsalástól való félelem. Egészen pontosan attól félünk, hogy minket csalnak meg. Mert az valahogy mindig alaposan megindokolható, könnyebben megbocsátható, ha mi követünk el hűtlenséget. Egyszerű, emberi gyengeségnek felróható hiba, a minden pillanatban ránk zúduló csábítás nyomása, ami “csak úgy megtörténik” és mi tehetetlenül állunk az események előtt. Az egész nem nagy ügy, vagy nem annyira nagy, mint ahogy látszik, ennyi még bele kell, hogy férjen, hiszen emberből vagyunk és csak most az egyszer fordult elő, ráadásul a másik sem tökéletes – s könnyedén vagy sem, de feloldozzuk magunkat.
Ha minket csalnak meg, az valahogy egészen más. Rögtön kiderül, hogy ami az egyik félnek szabad, az nem feltétlenül megengedett a másiknak: Rádöbbenünk, hogy a másik erkölcsei nem feddhetetlenek, hogy a világ mégsem olyan modern, amilyennek látszik, s hogy szeretetünket többek között a másik fél testi hűségéhez, az általunk felállított szabályokhoz kötjük. S ha a szakítás mellett döntünk, mert a helyzetet nem tudjuk tovább kezelni, nem tudunk az áruló szemébe nézni, fájó szívvel továbblépünk és keresgélünk. S hogy milyen partneren akad meg a szemünk? Természetesen olyanon, aki már kapcsolatban él, aki másnak is kell, akit egy másik ember szerelme, szexuális érdeklődése is körülleng, aki mindenkinek kell. Ugyanis az az ember, aki nem kell senkinek, akire már hosszú ideje nem talált rá a szerelem, akinél hiányzik a szeretettség és magabiztosság attraktív parfümje, számunkra sem rendelkezik vonzerővel. Aztán az is lehet, hogy idővel, ha már sokszor megcsaltak minket és úgy alakul, hogy valamiért mi is megcsaltunk már másokat, fordul egyet velünk a világ és elkezdjük máshogy látni ugyanazt az eseményt. Már elégedettek vagyunk azzal, amit kapunk, már örülünk, ha van, akitől kaphatunk, mosolygunk magunkban a másik gyengeségén, titkos kalandozásain és ha úgy alakul magunknak is megengedünk egy-egy lopott órát.
Természetesen senkit sem ösztönzök arra, hogy éljen minden adódó lehetőséggel és a megcsalásból egyfajta sportot űzve bátran lépjen félre, vagy minden esetben könnyedén húnyjon szemet a párja csalfasága felett, de ha mégis megtörténik és azt nagyon magunkra vesszük, személyes sikertelenségnek éljük meg, belekeseredhetünk az életbe, kapcsolatainkba. Rettegve elzárjuk magunkat a világtól, megvetjük annak minden résztvevőjét, szívből gyűlöljük a másik nem képviselőit, hibáztatunk mindent és mindenkit, hiszen a világ erkölcstelenségének áldozatai vagyunk. Minket mindig megcsalnak, megaláznak, s mi még ekkor is, ennek ellenére is, soha még egy érdeklődő pillantást sem vetünk senkire, pedig adódna lehetőség… Közben csak arról feledkezünk meg, hogy ez az egy élet áll rendelkezésünkre ahhoz, hogy boldogok legyünk, az idő pillanatról pillanatra fogy, lehetőségeink száma pedig csökken, s abban a végtelen nyomorúságosnak hitt életben, amelyben mi szenvedünk, más még akár boldognak is érezné magát…
Nehéz elfogadni, hogy bármennyire is egymáshoz tartozunk, hiszünk egymásban, a valóságban sosem tudhatjuk pontosan, hogy a másik emberben mi játszódik le. S míg a mi szemünkben a világ legjobb társa, makulátlan erkölcsökkel, valószínűleg neki is megvannak a maga titkai, amelyekre talán jobb, ha soha nem derül fény. Ahogy egy kedves, idős barátom mondta: Az esküvőn örök hűséget fogadni, rosszabb és fájdalmasabb, mintha börtönbe vonulna az ember. Miért nem elég a kölcsönös tisztelet, a közös célok, miért ne lehetnének egyéni boldogságok is? Döntse el mindenki maga.
Agatha Seymour
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez