A megbocsátás a saját terhed letétele
„Jól van, ezt megjegyeztem.” „Ezt sosem felejtem el neked.” „Megbocsátok, de nem felejtek.” „Mindenre emlékszem.” Ilyen és hasonló frázisokkal dobálózunk. A felejtés és a megbocsátás között éles a párhuzam.
Hogyan bocsátom meg valaki ellenem elkövetett bűnét, ha az idő múlásával felhánytorgatom, hogy valamikor a múltban mit művelt velem? Csak kétféle döntés létezik, valóban megbocsátani és újra az életembe, a világomba engedni őt, vagy végleg hátat fordítani és elengedni, hátrahagyni, levedleni mindent, ami ő volt és hozzá kötött. De mi értelme van a folyamatos szembesítésnek? Ha megbocsátottam, akkor elhúztam a felejtés paravánját. Fátylat borítottam rá. Újra a közelembe engedtem, mert szeretem, mert mi ketten mindennél fontosabbak vagyunk.
A megbocsátás csak teljes odafordulással, figyelemmel, empátiával lehetséges. Mert nem elegendő a szó, a bennem zajló lelki méregtelenítési folyamatoknak be kell végződniük, hogy a másik ember valóban feloldozást nyerjen általam. Életünk túl rövid ahhoz, hogy boldogtalanság és sérelem nyalábokat gyártsunk, és belőlük nyerjünk érzéseket vagy ingereket. És túl rövid ahhoz, hogy a keserűséget hordozzunk, és hagyjuk, hogy marjon legbelül, szétáradjon vérünkben és sejtjeinkben. A düh és a bosszankodás során a szervezet érhálózata összerándul, ahogyan a szem pupillája a sötétben. Testemet elárasztja a saját magam által kiszűrt méreganyag. Mérges vagyok. És az is maradok, ha nem mondok nemet a félelemre, a bizonytalanságra, a bánatra, az önsajnálatra, a megbocsátásra való képtelenségemre, a tartós szomorúságomra. Idővel immunrendszerem bánja, a lélek betegségével együtt a testem is megadja magát. A megbocsátás önmagam miatt fontos, a saját terhem letétele.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez