A lelkünkben ragadt szellemek.
Rohadt hideg van. Pedig kabátban ülök. Mondhatnám, hogy a magyar egészségügy, de inkább nem is gondolok ilyenre. Elég, hogy beszűrődik a beszélgetések foszlánya a sapkám alá. " És képzelje, ez a mocsok egészségügy. Hagytak volna meghalni, ha..."
Már hallani sem bírom ezeket a mantrákat. Igazak, persze. De mint, hogy az is igaz, hogy lopunk, csalunk, hazudunk, de legyen minden tuti. Hát így nem lesz. De most nem akarom felbosszantani magam.
Fázom. Ez a folyosó a hullaházra emlékeztet. Még a szagát is érzem. Ott fáztam ennyire, amikor egy kicsi csomagban, egy koszos ablakon át kiadták azt, ami maradt a testvéremből. Néhány papír fecni, két szem rágó, meg egy imádságos könyv. Megpróbált még imádkozni. Nem tudom, hogy sikerült-e neki, de a foga nyoma, azóta is itt van a polcomon, ahogy a könyvbe mélyesztette. Szerintem megharapta Istent. De ezt már soha sem fogom megtudni.
Rohadtul fázom. Tegnap óta, amióta megcsörrent a telefon és azt mondták, hogy: Kérjük, fáradjon vissza, mert találtunk valamit a mellében!
Na, azóta fázom. Nincs más, csak fázom. Miért is lenne? Fegyelmezetten és halálos nyugalommal intézem, hogy valaki megmondja, most mi van. Halálos nyugalom. Micsoda hülye kifejezés. Belehalni a nyugalomba. Jobb lenne inkább ordítani. De mi sohasem ordítunk.
- Vetkőzzön le! Feküdjön fel!- mosolyog. Majd hozzáteszi: Fiatal és szép.
Valahogy ezen most nem lelkesedem be annyira. Ez ebben az esetben inkább zokogásra késztetne, de tényleg tök nyugodt vagyok. Nem fogok sírni. Minek? A kezem felemelem. Még jobban fázom a ragacstól, amit rám kennek. Közben arra próbálok gondolni - hogy valahogy feldobjam magam - ez most éppen egy szenvedélyes eset is lehetne. Intim. Akkor nem fáznék, hanem égnék. Elégnék. Aztán a tűz gondolata behozza az agyamba, hogy biztosan az égetést választom. Belehalnék, ha bezárnának egy szűk cuccba és még rám is szögelnék. Majd ezen a hülyeségemen elmosolyodom, és rájövök, ha már belehaltam, akkor nem tudok belehalni.
A képernyőre lesek. Az orvos a monitort meg a gépen lévő felvételt figyeli felváltva. Erek, szövetek, formák. Csodásan szép. Szép vagyok belülről. Átfut rajtam a tiszta boldogság, hogy én, aki ilyen szenvedélyesen kutatja mi is van bent, most láthatom. Lenyűgöz, hogy milyen csodás az-az együttműködés, ami a testemben van, és lenyűgöz, hogy megfigyelhetem a nyomokat amit a történetek rajtam és bennem hagytak.
Csúszkál a műszer a mellemen, aztán a szövetek között apró fekete pontok kezdenek kacsintgatni rám. Szétszóródtak. Pici kísértetek, amik úgy tanyáznak a testemben, hogy rohadtul nem is szóltak. Bár azt hiszem, hogy a szellemek pont azért nem szólnak, hogy rettegj a némaságuktól. Nem akarják, hogy tudd kik is Ők. Sokan vannak az életünkben.
Fázom. Csapongok. Biztos, hogy engem nem fognak szétszurkálni. Nem kell besugarazni, mert így is sugárzom. Mérget meg ne toljanak belém, mert mást sem teszek, csak ezektől akarok megszabadulni.
Fázom. Oké. Akkor eladom, amim van és elviszem a gyerekem mindenhová, ahová vágyik. Nem mondom el neki, majd nem előtte hányok. A világítós fa Új-Zélandom meg a delfinekkel úszás, majd eltereli a figyelmét.
Fázom. Látom magam belülről. Itt van Isten is. Rohadtul nincs kire haragudnom, mióta értem, hogy minden Egy. Én írtam meg. Halálosan nyugodt vagyok. Már megint ez a hülye halál.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez