A kudarc erősít?
Erre a kérdésre a legtöbb ember a saját történetével vagy történeteivel tudna válaszolni. Olyan életmesék léteznek a világban, amelyekről méltán rendezhetnének drámákat. Szívszorító, küzdelmekkel teli, kudarccal megtömött élettörténetek ezek, amelyeknek a vége nem a nagybetűs boldog befejezés.
Ugyanakkor mindent elérni egy szempillantás alatt, nem adja meg azt az erőt, és tudást, amely a küzdelmekből fakad. A szinte aranytálcán kínált lehetőségek olyan bóvlinak tűnnek, kissé értéktelenek. De amit kőkemény teperéssel ér el az ember, na, az érték. Megmászni fokkihagyás nélkül a ranglétrát, minden lépésért tanulni és dolgozni, az eredmény.
És ha ott is van néha a kudarc? Mit számít az? Csak erősebbé, acélosabbá teszi az embert.
De a túl sok kudarc, elvesz minden életerőt, és belesüppeszt a mélabúba. Mert a sok pofon után valahogy minden erőfeszítés oly hasztalannak tűnik. Fekete lesz a világ, gyűlöletessé válik minden, amit a szem lát. A jövő, mintha nem is volna. Csak nézünk magunk elé, leharcoltan, kifacsarva. Ötletek, erő, és önbizalom nélkül fetrengünk a saját kínunkban.
Ha mindezek után fel tudunk még tápászkodni, és újra neki tudunk rugaszkodni az újabb próbatételeknek, amelyet az élet állít elénk, akkor igen, a kudarc erősít. Bitang erőssé tud tenni.
De ha sorozatban csak a kudarc jön szembe, az túl mélyre is lökhet. Egy sötét verembe száműzhet, ahol nem hallunk és látunk semmit. A fejben csak a rossz emlékek, a förtelmes gondolatok kavarognak, később már azok is érdektelenné válnak.
És kitaszítunk minden őrlő múltbéli képet. Mert már nem akarunk tudomást venni róla. Mert elég volt már. Túl sok volt.
Meg kell tanulni helyén kezelni a befulladt terveket, a semmire sem vezető kemény munkát, és nem szabad hagyni, hogy maga alá temessen a fájdalom, a gyűlölködés, a fáradtság. Menni kell, és küzdeni, terveket kell készíteni! De néha sodródhatunk is egy kicsit. Mint egy ágról leszakadt levélke, amelyet a szél ide-oda vet. Csak addig, amíg ki nem találjuk a következő lépéseket. Amíg el nem sírtuk a bánatunkat, s amíg meg nem gyászoltuk az elvesztett időt.
Kudarc, kudarc után jött. Hogy volt e hasznom belőle? Felvértezett e a következő megmérettetésre? Nem. Elvette az önbizalmamat, alapjaiban rengette meg a világomat. Még lent vagyok a veremben, de már kezdem látni a kiutat. Egészen halványan még, de már látom. S tudom, hogy össze kell szednem magam. Fel kell készülnöm az újabb kudarc lehetőségére. De pajzsként véd a kudarcokból felnövekedett tudásom, kitartásom, és kemény alapként szolgál a szebb élet felépítéséhez.
Igen, a kudarc akár erősebbé is tud tenni. Csak legyen elég kurázsi bennünk, és erő, hogy átvészeljük azt az időszakot, amíg a legyengült lelkünkbe erőt csepegtetünk.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez