A dalszövegeidbe bújtatott titkod voltam
Esős nap, és bár még csak délután négy volt, én mégis olyan izgatott voltam, mintha az ajtódban állnék. Igen, azok a pillanatok ott a kapualjában mindig olyanok voltak, mint mikor egy kamaszlány az első csókját várja.
Tudtam, hogy nem számítasz semmire, és váratlanul fog érni, hogy készültem, de vállaltam mégis. Mert ha csak egy percig is őszinte örömöt látok az arcodon - mely oly ritka volt mostanában - akkor már megérte. A születésnapod holnapután lesz, de én akartam lenni az első. Legalább ebben, hadd legyek az Neked kérlek, itt és most. Az értékek nem számítanak, ezt tudtam jól. Életem legügyetlenebb tortáját készítettem el, ami mellé üveg francia bor dukált, sajttal és szőlővel. Amikor odaértem hozzád, bár furcsálltad, hogy egy nagy sporttáska van a vállamon, nem kérdeztél semmit. Én pedig csak arra kértelek, hozz a boltból egy doboz cigit nekem. Terv szerint működött minden, egy két utcára lévő kisboltnyi út, ennyi időm van elkészülni. Bár tudtam, hogy nagyjából nyolc pernél több nem áll rendelkezésemre, hogy visszaértedig tálaljam a meglepetést, sietve nekikezdtem. Az asztal kész, gyertya, torta és borospoharak bekészítve. Várok rád, és ha tudnád, hányszor vártam rád már minduntalan.
Amikor beléptél az ajtón, a szemed olyan volt, amilyennek nem láttam már hosszú hetek óta. Boldog voltál és nagyon meglepett. Alig tudtál megszólalni és csak néztél a tortán lévő gyertyákra, majd rám. Ott akkor egy percig tudtam, hogy érzed, én vagyok az a lány, akinek melletted lenne a helye… Amikor már az üveg borunk végére értünk, és a kezed végigsimította a vállamat, annyit mondtál csupán: Nekem még soha senki nem okozott ekkora meglepetést. - Tudtam, hogy igaz. Tudtam, vagy inkább csak el akartam hinni. Elhinni, hogy igen ebben tényleg én lehetek az első számodra. Szerelmesen bújtunk össze egész éjjel és talán most először tényleg megszűnt körülöttünk a világ. Boldog voltam, és te is boldog voltál. Nem volt tegnap és nem sietett felénk a holnap. Csak mi ketten voltunk és a születésnapod ünnepe. A hajnal, amiről egyszer azt mondtad a kedvenc napszakod, hogy hajnalfüggő voltál és szeretted azt a letisztultságot, amit csak akkor lehetett érezni. Most először én is éreztem a hajnalt. Te már aludtál, én pedig csendes mozdulatokkal kikeltem mellőled és végigsétáltam a lakásban. Megérintettem a tárgyakat, a könyveket, a hangszereidet, a képeket az előszobában. Megakartam őrizni az emlékeimben mindazt, amit adott a hajnal. Tudtam, hogy hamarosan minden véget ér és nem akartam elfelejteni azt, hogy ki voltál te Nekem. Vagy talán inkább azt nem akartam elfelejteni, hogy ki voltam én melletted.
Az erkély, amire sosem mentem még ki, a konyha, ahol egy asztalnál ülve, egy doboz cigit elszívva, végigbeszéltük az életünk dolgait éjszakákon át. Mindent, mert nem voltak titkok. Az egyetlen titok csupán mi magunk voltunk, Neked én, Nekem pedig Te. Ha tudnád hányszor szerettem volna a világba kiáltani, hogy vagy nekem, hogy a tiéd a szívem, de nem lehetett. Ahogy visszabújtam melléd az ágyba, felébredtél egy percre, és magadhoz húztál, úgy, ahogy azután már soha. Véget ért ez a történet akkor köztünk, ott azon a hajnalon, csendesen.
A hónapok elteltek, és a fűben ülve, megint éreztem azt az érzést, amit utoljára az ajtód előtt állva, amit a kamaszlány, aki csókra vár. Körülöttem emberek, mindenki vidám, várják, hogy elkezdődjön a koncert, izgatottak, de másképp, mint én. Kint, a sátoron kívül ülve a fűben, távol attól a hajnaltól, miről tudtam sosem jön már el, csak néztelek téged újra a színpadon…
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez