A címkék, amelyek elfedik a valódi arcunkat
A bácsi a piacon, az öreg néni a közértben, a vonaton a kalauz, és igazából, bárki, akivel találkozunk egy nap során, teszi a kis dolgát. Hogy éppen, melyikőjük milyen lelki procedúra kellős közepén tanyázik, nem tudhatjuk. De ami még fontosabb, és amiről csak halvány körvonalakat sejthetünk, az a valódi énjük. Nem az, ami már a saját, általános formájában is mesterséges, hanem a tényleges, életszagú emberi mivoltjuk.
Az idő és az azzal rohamosan változó bélyegek alakítják ezeket az embereket. Persze sokan hangoztatják, hogy rajtunk múlik minden. Az, ahogyan élünk, az, hogy vajon beengedjük-e a mérgező mintákat, - legyen szó, családról, párkapcsolatról, vagy akár munkahelyi konfliktusokról, - ez nem olyan egyszerű, mint ahogy a nagy könyvben meg van írva. Ez ettől sokkal összetettebb, még akkor is, ha tényleg igaz, hogy a bennünk rejlő erő segítségével képesek vagyunk legyőzni ezt is.
Mert mindenkinek "jár" egy jó erős, vastag máz, amiket a fent említett bélyegek eredményeznek. Ha akarjuk, ha nem, a bőrünkbe ég. Meg persze a lelkünkbe, amit pont ezek az érzések szednek szét. Elég egy lekicsinylő pillantás is, szavak sem kellenek sokszor, hogy érezzük: Megint ránk tettek valamit, amivel nem tudunk azonosulni. Legyél bárki, fiatal, idős, nő, vagy férfi. Neked bele kellene illeszkedni abba a kis dobozba. És persze akkor is, ha ez nem tetszik. Mert hát a világ már csak ilyen, és hív a "kötelesség" - mondják ezt a nagy "bölcsek".
Valaha együtt éltem ezzel a mázzal. Mindenemet befedte. De rájöttem, ez nem én vagyok. És már azt sem tudom elviselni, ha másokat skatulyáznak be hasonlóképp. Felmerül bennem a kérdés: Miért olyan nehéz másképp tekinteni a világra? A benne lévő emberekre? Vagy csak szimplán elfogadni: Nem vagyunk egyformák.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez